Vasárnap hajnalban Nadav ébreszt: „mama, menjünk aludni”, menjél, csak engem hagyjál békén. Erőt veszek magamon és visszakísérem az ágyába, leülök mellé, de Nadav nem tud visszaaludni. Még sötét van kint, a gyerek éberebb, mint valaha. Dror is már ébren van, ő minden nap korán kel, de ma még korábban. Ki hiszi el, hogy a téli időszámítás kezdete után egy órával többet alhatunk? Minden kisgyermekes szülő tudja, hogy az óraátállítás miatt még egy plusz órát kell eltölteni reggel a gyerekkel otthon, liszrof et ha-zman, ahogy az izraeliek mondanák, szó szerint elégetni az időt. Az idő gyertya, centiben mérhetően mutatja meg az elmúló időt.
Kedd délben megyünk szavazni. Sorban állok a gyerekekkel, Nadav sír, mert nem érti, hol van és mi vár rá, Rafi csöndben nézelődik és izgul, mert megígértem neki, hogy bedobhatja a borítékot. Legalább Nadav előre kisírta magát, a balos szavazóknál ez még odébb van. Dror előreenged egy kisbabás anyukát, aki a karjában tartja a rettentően pici gyerekét, talán ha két hetes lehet. Sokszínű a körzetünk: horgolt kipásokkal, szekulárisokkal és egy haredi családdal együtt állunk sorban. Persze jól láthatóan a Likud cetlijéből fogyott a legtöbb, de nem ez hozza a meglepetést, hanem a két nappal későbbi összesített adat, amely szerint a három nagy kieső pártra csaknem 330 ezer ember adta le a voksát, amelyek elvesztek, nem lesznek belőlük a magyar választási rendszerből ismert töredékszavazatok sem.
A szavazás után az utcán beszélgetünk, Dror nem akarja elárulni, kire szavazott, még akkor sem, amikor viccből megfenyegetem, hogy nem szállok be az autóba, ha nem mondja meg. Dror nem érti, miért szívózok, én meg őt nem értem. „A választás titkos!” Végül elárulja a borzasztó nagy titkot. Egy nappal később derül majd ki, hogy az ő szavazata is a kukába ment.
A Sattafhoz indulunk, hogy levezessük a feszkót. A parkoló tele van autóval a hegy tetején, ami nem meglepő, hiszen munkaszüneti nap van. Ma együtt kirándulhatunk a vallásos családokkal, amire szombatonként nincsen lehetőség. A hegy lábánál lévő forráshoz a hosszabb, kék ösvényen ereszkedünk le Rafival, aki fel van dobva, talán őt is megérintette a nap különleges hangulata. Dror már a forrásnál vár Nadavval, le szeretne ereszkedni a négy méter mély, négyzet alakú medencébe. A medence partján a szokásosnál jóval többen ácsorognak és terelgetik a gyerekeket. Tinédzserek fürdenek ma, és egy ötvenes férfi, aki gumiból készült mentőövet is hozott magával. Bedobja a vízbe, nézegeti föntről majd ugrik, először fejest, aztán talpast. A medence partjáról tapsolnak neki. Drort is megnézik, ahogyan úszik lent körbe-körbe. Jó hideg a víz, mondja, majd kimászik. Fönt kap egy puszit, idenézzetek, ez az én férjem, gondolom magamban büszkén.
Aztán szerdára virradóra megértem, hogy 2022 késő őszén nem egy órával, de kétszázharminc évvel korábbra állították vissza az órát Izraelben, körülbelül a francia forradalom elé. Megérkeztünk a tizennyolcadik század végére, kezdhetjük pörgetni újra az éveket. Pedig a nap, amely újra megmutatta, hogy nem mentem el elég messzire Magyarországról, vagy legalábbis nem a jó irányba indultam el, nem is kezdődik rosszul. Reggel Rafi iskolájánál régi ismerősbe botlom, aki ahhoz képest, hogy arab pártra szavaz, ráadásul arra, amelyik most nem fog bejutni a Knesszetbe, nyugodt és kedves, mint mindig. „Most erős az ország” – mondja és grimaszol közben, keserű vidámsággal. Jeruzsálemben szerda reggel egyszerre dobbannak a szívek. Szabadság, egyenlőség, testvériség? – „Lo rocim, lo carikh”, ‘ha nem akarod, nem muszáj’, ahogy a híres Herzl-mondat parafrázisa mondja.
Péntek délelőtt Rafi iskolájának tornatermében tisztítom a matracokat a vasárnapi órámra, öt gyerek iratkozott föl, meglátjuk, eljönnek-e. Beszűrődnek a Rabin-ünnepség hangjai az udvarról: „salom – ken, alimut – lo”, ‘igent mondunk a békére és nemet az erőszakra’, ezek a gyerekek sem fogják sokra vinni az életben, belbiztonsági miniszter például nem lesz belőlük, az biztos.
De mi változott tulajdonképpen szerda reggel óta? A nap ugyanúgy hajnalok hajnalán madárcsicsergéssel kezdődik, és ugyanolyan melegen simogat az ősz. Reggelenként felküzdöm magamat és Rafit a biciklin a dombtetőn álló iskolába, és az irodába is ugyanúgy bejárok, ahogyan eddig, az égen mozognak a felhők. Élünk, amíg lehet, közben lassan, észrevétlenül korrumpálódunk tovább az ázsiai sivatagban. Szebb jövőt!
