Csütörtök este valahogy minden összejött. Sikerült Tel-Avivba, a Joszi Banai kulturális központba csábítani a lelkes, értő közönséget, megérkezett időben a zongora, beállították a hangszórókat és a reflektorokat, sőt még a székek sem nyikorogtak valahogy.
Megtörténhetett a csoda. Együtt úsztunk a zene hullámain a régi slágerekkel és a számunkra még ismeretlen újakkal, nagyokat nevettünk a Dés beszólásain, aki olykor meg is dorgált minket, ha nem kiabáltuk elég hangosan vele, hogy „itt leszek”, s közben a koncert minden pillanatában imádtuk, hogy itt van velünk, szeret minket, és még a Szól a kakas márt is elszaxofonozza csak nekünk Magyarország egyik legnagyobb művésze, akit mi is annyira vártunk és szeretünk.
Az Izraelinfo szorgos csapata sokat dolgozott persze ezen: előtte esténként lezoomoztuk, hogy ki mikor mit csinál, és mindent megszerveztünk időre, pontosan. Voltak közben válsághelyzetek, hogy honnan jön és időben ott lesz-e a zongora, hogy lesz-e idő előtte próbálni a szakköröktől és beállítani a dolgokat, hogy lesz-e elég néző, aki az ország északi meg déli részeiből is eljön csütörtök este az egész heti munka után? De kihozták a zongorát, lett idő a próbára és a beállásra, és már fél hétkor megjelentek az első fecskék, akarom mondani a nézők a messzi vidékekről, még Haifáról, Beer Seváról is.
A harmadik ráadás körül már éreztük, hogy érdemes volt küzdeni, telefonálgatni, rohangálni, szervezkedni. Amikor hosszan, állva tapsolt a sok-sok magyar-izraeli, akiket nem is tudom, mikor láttunk utoljára így együtt, akkor értelmet nyert ez az egész, éreztük, hogy jó úton járunk. Együtt voltunk, összefűzött minket a szeretet, a tehetség, a közös kultúra, a sebeket begyógyító, lelkeinket felemelő zene, a bizonyos égi láz. Ez az élet, s nem halunk meg.
Nem szép saját vállainkat veregetni, de csak így tovább.
