Lajtai Pétert a világban sokan ismerik. Illetve sokan emlékeznek egy színész Lajtai Péterre, Halász Péter színházából, mások egy másikra, egy párizsi zsinagógából, sokan hallották ezt a nevet a nemzetközi műkereskedelemben, galériái voltak, a fotóst is sokan ismerik, a divatszakmában is működött egy Lajtai Péter, és a mai a képzőművészeti életben is sokan tudják, kicsoda Lajtai Péter. De kicsoda valójában Lajtai Péter? Képzőművész, de kezdjük az elején.
Szüleim holokauszttúlélők. Amikor felnőttként elkezdtem összeszámolni mindkét szülői ágon az Auschwitzban meggyilkolt felmenőim számát, 40 felett megálltam. Családom egy egyszerű, askenáz zsidó, magyar identitású polgári család volt. Apám anyja hatéves korában az Operaház táncos-énekes iskolájába járt, majd fiatalon egy ismert csillaga lett az Operaháznak. Ehhez nevet kellett változtatnia, így lett Weiszből Vidor Gizella, aki a címlapokon is szerepelt. Aztán a teljes Weisz családot deportálták Auschwitzba, kivéve tehát apai nagyanyámat és a bátyját, Weisz-Vidor Imrét, aki 100 éven felüli kort élt meg Budapesten. Ő volt a Margitsziget utolsó lámpagyújtogatója.
Hogyan folytatódott az életed az iskoláid után?
Az érettségit követően elkezdtem verseket írni. Egy éven keresztül, 1969 nyaráig megírtam az összes fiatalkori versemet.
Rövid katonáskodás után a filmgyárban és a Pannónia stúdióban dolgoztam, közben a rabbiszemináriumon is elvégeztem egy évet, csakúgy, mint a jogi egyetemen. 1972 augusztusában disszidáltam. Színes, de nehéz évek következtek. Sok mindent kipróbáltam, többnyire kényszerből.
Sokféle pályád alapján kérdezem, ki is vagy? Színész, költő, divattervező, műkereskedő, fotós, képzőművész, életművész?
Antiéletművész vagyok, nem értek az élethez. Nem vagyok boldogtalan, mert bár nagy árat fizettem mindenért, de 55 éves koromra elértem, hogy azt csinálom, amit mindig is szerettem volna: képzőművész vagyok. A felsorolt tevékenységeket valóban gyakoroltam. Színész voltam Halász Péter színházában. Voltam költő, mint említettem. Ma, 50 év után ismét írok verseket, de most csak magamnak. Voltam divattervező is. Női felsőruházatot terveztem, rajzoltam és gyártattam tisztes belga, német, francia, svájci, angol cégeknek. Valóban voltam műkereskedő, három megnyerő galériám volt. Az elsőt Antwerpenben nyitottam, azután New Yorkban, majd Párizsban is. Voltam fotós, végül képzőművész lettem. Megszenvedtem érte, de sikerült megváltanom a belépőjegyet.
Valahol azt nyilatkoztad, hogy életed meghatározó szereplője volt Halász Péter.
Halász Péterrel való mély barátságunk idején alakult ki bennem egy korai művészidentitás. Péterrel abban is nagyon hasonlítottunk egymásra, hogy mindkettőnk számára az intuíció volt a leginkább meghatározó alkotói eszköz. A kelet-európai neoavantgárd korszakban elkötelezett és radikális művészek voltunk. Péter színházat csinált, én verseket írtam.
Jól tudom, hogy a lakásodban volt az első magyar lakásszínház?
Kizárólag Halász Péter csoportjával dolgoztam együtt, nem voltam általános értelemben vett színházi figura. Nekik írtam és csak velük játszottam. A lakásszínház gondolata Péter fejében, az én lakásomban fogant meg. Szüleimnél laktam, itt csináltuk Péterrel közösen az első lakásszínházat 1971 őszén. Az ötlet szükséghelyzetben született. Bemutattunk egy darabot a Kassák Művelődési Házban, amelyet a bemutatón a belügy rögtön be is tiltott. Megkezdődött Péter Canossa-járása a hatalommal. Nem volt helyünk játszani, így jött a gondolat, legyen a saját lakásunk a színház. Az élet a színház. A kezdet nálam volt, de ezt a műfajt Péter azután még évekig fejlesztette és folytatta, Dohány utcai lakásában. 1972 nyarán még forgattunk közösen egy filmet egy Duna menti homokbányában, ahol ismét csak velünk voltak a belügyes besúgók. Mi jól éreztük magunkat, kellemes, csodálatos forgatási napok voltak. A film ma is létezik, remélem. Párizsban elvittem egy kópiát a Cinémathèque art moziba a Langlois házaspárnak. Ők vetítették a filmet, ami valójában nem egy tipikus filmes műalkotás volt, hanem egy kordokumentum Kelet- Európából, a vasfüggöny mögül. Langlois úr megtartotta a film eredeti kópiáját.
Hogyan disszidáltál?
1972 augusztus végén, huszonkét és fél évesen disszidáltam. Először Izraelbe mentünk a feleségemmel. Ott egy kibucban dolgoztunk és tanultunk, majd Jeruzsálembe költöztünk. Bizonyos értelemben Izrael építői közé számítom magam: Eilaton voltam kőműves, hőségben és szélben építettem emeletes állványzatokat az új házakhoz. Az állvány erősen kilengett a szélben, mondhatom, kicsit életveszélyes volt. Az életveszély egyébként a későbbiekben is többször fenyegetett, de eddig mindig megúsztam valahogy. Az akkori Izraelben kerestem a Talmudi idők bölcsőjét, mellé magyar értelmiségi atmoszférát, valamint egy kellemes nyugati életformát is, de mindezeket természetesen nem találtam. Később már nem akartam Izraelben maradni, amit utólag mélyen bánok.
Hova mentél Izraelből?
Párizsba, ahol a Bois de Boulogne parkjában, a fűben ülve tanultam, s lassan vallásos ortodox zsidóvá lettem 1974-75 telén. Különféle vallási felsőoktatási intézményekben folytattam a tanulást. Reggel hatkor keltem, hétkor előimádkoztam, és éjszaka fél tizenkettőig tanultam. Templomszolgai fizetésből éltünk, s a tanulásért kapott ösztöndíjból.
Milyen nyelven tanultál?
Franciául, és héberül a talmudi szövegeket. Ez a tanulás 1980-ig zajlott. 1975-ben megszületett a nagyfiam, ’77-ben a nagylányom, ’80-ban pedig a harmadik gyermekem. Még ebben az évben átköltöztünk Belgiumba, Antwerpenbe, ahol 22 esztendőt éltem. Ott további hat gyermekünk született. Antwerpenben tíz évig nagy harmóniában éltem az ortodox zsidó alapvetésekkel. Sokat jártam át Párizsba, ott két könyvesboltot is nyitottam. Azt hiszem, ezek most is léteznek. Az első a Shir Chadash nevet kapta. Legendás üzlet volt, talán még ma is az.
Mi változott tíz év után?
Az antwerpeni második évtized már nehezebb volt. Ennek egyik oka a holokauszt. A Talmudot egy minden sorshelyzettől elvonatkoztatható filozófiai, erkölcsi, etikai és bölcseleti forrásnak tekintettem, s tanulásával nagyon jól haladtam, egészen a kilencvenes évek közepéig. De egyre gyakrabban felmerült bennem a megválaszolhatatlan kérdés a hatmillió elpusztított zsidó áldozat kapcsán. Egyre inkább elfogadhatatlan és megmagyarázhatatlan lett számomra a legújabb kori történelem, benne a holokauszttal. Fojtogatott az ismert kérdés; hol volt a Jóisten akkor? A tömeggyilkosság és a pusztulás ilyen mértéke idővel megrendítette bennem az Isten iránti szeretetemet és félelmemet. Ez a folyamat 10-12 éven át tartott.
A másik ok, ami eltávolított az ortodox zsidóságtól, saját szárnyaló idealizmusom volt. Addigi talmudi tanulmányaim alapján a szentéletűséget vártam volna magamtól, mástól, a közösségtől is. Az élet erre rácáfolt. Megértettem, hogy az Istenszolgálat nincs feltétlenül párhuzamban az emberi természettel. Valószínűleg én voltam a 20. század utolsó naiv, egyben idealista figurája. Így, 2004-re, a valaha volt erős vallási érzületemből egy szilárd humanista szellemiség és értékrend lett.
Melyek a 25 éves judaisztikai tanulmányaid legfőbb tanulságai?
A babiloni Talmud tanításairól beszélünk. Húsz hatalmas kötetből álló óriási szöveggyűjtemény. Van liturgiai, morális és logikai része, valamint a teljes életre kiterjedő jogszabály gyűjtemény, a magántulajdontól, a mezőgazdasági kérdéseken át az egészségvédelemig. Ezeken kívül a Talmud kezeli a zsidó történetek és csodák gyönyörű világát is. Az első tanulság egy szomorú, negatív állítás. A babiloni Talmud sajnos korlátot állít az organikus fejlődés elé. A zsidó felfogás a Tórát, a Talmudot és a jogszabálygyűjteményeket tartja az autentikus tudás tárának, későbbi korok gondolatait nem. Az említett forrásokban minden benne van, azokból se elvenni nem lehet, se hozzátenni. Különösen tilos új szemléletű gondolatokat megfogalmazni. Értem én, hogy ez a tradíció fenntartásának a legbiztosabb módszere, csakhogy az élet organikus fejlődésének megakasztása sok szempontból veszélyes. Ott, ahol a modern élet a múlt kereteibe van bezárva, sűrűn találkozunk az új problémák ellentmondásaival, személyiségi zavarokkal.
Mi a második talmudi tanulságod?
A második általam érzett probléma is az elsőből származik. Valamikor volt egy nagy tudástár, ez a babiloni Talmud. Eltelt másfélezer év, és ami megfogalmazódott a Talmudban, arról azt állítjuk, ma is ugyanolyan igaz. Holott, a szövegekben előfordulnak olyan állítások, amelyeket ma nem szívesen fogadnánk el. Mondok erre egy példát. A babiloni Talmud idejében nem volt mikroszkóp, de még csak nagyító sem. Ebből következik, hogy a Talmud képfelbontási elképzelése a szem látásmódjával egyezik meg. Vagyis, látható az, amit a szem lát. De mi van a szemmel nem látható mikrovilággal, és a megfigyelések által ezekből következő új állításokkal? Márpedig ezekre az új tapasztalatokra szükségünk van, például az egészségügyben. A mai tudományos gondolkozás sajnos a talmudi kereteken kívül, a messze távolban zajlik.
Egy Talmud-tudós nyilván vitatkozna mindezzel. Én erre nem vagyok hivatott, inkább azt kérdezem, hogy mi a harmadik tanulságod?
Tanulmányaim harmadik nagy tanulsága a gondviselésre vonatkozik. A gondviselés ontológiája világos. Elfogadjuk, hogy van egy felsőbb hatalom – ez Isten –, és tudomásul vesszük a gondviselés természetét is. Vonatkozik egy gondviselés a személyekre külön-külön, és egy másik a közösség egészére. Az ókori világ ennek nem mondott ellent. Bármennyire is harcoltak és ölték egymást az emberek, létezett egy magyarázó elv, mely értelmében minden esetben bűn előzi meg a büntetést. Tehát mindenre van magyarázat. A holokauszt azonban erősen beárnyékolja ezt a békés és napsütötte elképzelést. Hatmillió zsidó embertelen és szörnyű halálának esetét nem lehet egyszerűsített magyarázó elvekkel kezelni. Nem szólva arról, hogy ez elv alapján a szülők bűne öröklődik, s az örököstől öröklődik tovább. Nehéz ezt komolyan venni. Nehéz az egyetemes gondviselés titkaival és összefüggéseivel magyarázni a felhalmozódott rossz történelmi tapasztalatainkat. A borzasztó és a rettenetes nem tűnik gondviselésnek. A babiloni Talmud egy páratlan érték. Korának egyik legmagasabb szellemi csúcsa. Szavatossága nem jár le, de nem is kiterjeszthető automatikusan az élet minden eseményére.
Hogyan alakult a vallási szempontból megváltozott életed?
2004-ben visszajöttem Magyarországra, Budapestre, és folytattam az Antwerpenben 2000 táján kezdett képzőművészeti munkámat. A munkásságom első szakasza érthetően a judaikához köthető, hiszen ilyen ismeretekkel voltam tele, és ez kiutat keresett magának. Ebben a témában mintegy 30-40 nagyméretű alkotás született. A 2010-es évektől azután egyetemesebb témák felé fordultam.
Egy kicsit előreszaladtunk, és kimaradtak a Lajtai művészeti galériák.
1983 és 1991 között nyitottam meg a galériáimat, Antwerpenben, Párizsban és New Yorkban. Az elsőt még haszid zsidóként Antwerpenben, Gallery Langer névvel. Apai nagyapám volt Langer, ahonnan a művészetet örököltem. 1987-ben New Yorkban nyitottam egy galériát Langer & Company névvel, majd 1989-ben Párizsban. Abban az időben a galériák világában engem sokan ismertek.
Megkérdezhetem, honnan volt tőkéd a vállalkozásaidhoz?
Azt hiszem, nagy hozzáértéssel álltam a műkereskedelemhez. Tőkéstársakat kerestem. Úgy emlékszem, ez akkor nem volt olyan nehéz, mint ma lehet. Az egész műtárgy piacon én voltam az egyetlen karakteresen zsidó szakember, ennek volt valami bukéja. Megbízható és pontos kereskedő voltam, merész és eredeti, és mindez az érvényesülésben sokat segített.
Az antwerpeni galériában posztimpresszionista mesterek képei voltak a falakon. New Yorkban európai 60’-as, 70’-es 80′-as évek remekművei, míg Párizsban az amerikai kortárs művészek munkái. Ezek igényes galériák voltak.
Vevőim között kiváló gyűjtő-családok voltak csakúgy, mint szakmai befektetők. Gyakran fordul elő ma is, hogy egy nagyobb múzeum kiállítását bejárva, valaha a tulajdonomban lévő munkákkal találkozom. Nehéz, de szép korszak volt ez.
Szeretném pontosítani, mindeközben hol laktál, a repülőtereken?
Belgiumban, Antwerpenben laktam. New Yorkban egy baráti házaspárnál, Párizsban pedig szállodákban. Állandóan úton voltam, gyakran vásároltam és adtam el. Volt, hogy reggel Antwerpenben keltem, délután Zürichben teáztam, majd Londonban vacsoráztam.
Mindeközben milyen apa voltál?
Elfoglalt ember, aki sokat utazik, de amikor a gyerekekkel voltam, száz százalékban velük voltam. Erre a gyerekeim is így emlékeznek.
Hogyan zajlik egy aukció a Sotheby’s-nél vagy a Christie’s-nél?
Mindkét árverési házat alaposan és közelről megismertem, és még egy harmadikat is, a Phillips házat, Londonban. Ezt akkor alapította a két Pissarro leszármazott, amikor jó barátságban voltunk.
Hogy ma hogyan folyik a kereskedés ezekben az aukciósházakban, már nem tudom. Akkor mindenkinek volt egy kis tárcsája, azon egy azonosító szám. Közismert személynek nem kellett igazolnia magát ilyen módon, ezek közé tartoztam én is. Helyem volt az első sorokban, de többnyire a fal mellett álltam, egészen hátul. Jó szemem volt, és pénzügyileg megbízható szereplőnek ismertek ezen a piacon. Azután, az 1990-es évek elején abbahagytam a műkereskedést.
Mit csináltál ezután?
1991-98 között ruhatervezéssel és gyártatással foglalkoztam. Nagy francia cégek számára dolgoztam többnyire, mint a NAF NAF, Etam, Morgan és Promod. De sok minden mást is csináltam még, borászkodtam is.
Azután az ezredforduló táján tudatosan kezdtem készülni, hogy képekben fogalmazzam meg a bennem felhalmozódó élettapasztalatot, világszemléletet. Mire 2004-ben visszaérkeztem Budapestre, már tisztán, kijegecesedve ott volt bennem mind tartalmilag, mind formailag az, ami később a képekre került.
Visszatérhetünk egy pillanatra a borászkodáshoz?
’98-99-ben csináltam egy édes tokaji szamorodni bort, amit beneveztem egy párizsi élelmiszer kiállításra, ahol a nem francia desszertborok kategóriában ezüstérmet kaptam.
Te képzett borász vagy?
Nem, csak van egy jó érzékem a borhoz. A francia AXA céggel dolgoztam. Ők akkoriban évi 300 ezer palack bort készítettek Tokajban. Két egymást követő évre leszerződtem éves termelésük felére. A feldolgozás teljes folyamatában személyesen is részt vettem. Ott voltam a szüreten, tapostam a présbe öntött szőlőt, lapátoltam éjszakán át a kései szüretelés miatt már összefagyott aszúszemeket.
Beszéljünk a képzőművészetről.
Én abban hiszek, hogy egy képzőművészeti munkának legyen konceptuális tartalma és erős látványa. A konceptualitás a tudatra, a látvány az érzelmekre hat. De nem ez az általános felfogás. Ma egy konceptuális mű ritkán tartalmaz erős látványelemet, s fordítva is igaz, egy látványos kép sok esetben anélkül szép, hogy bármilyen konceptuális tartalom lenne benne. Én szeretem, ha van tartalom és látvány egyaránt.
Híressé vált Maurizio Cattelan képzőművész banán alkotása. Egy banánt ragasztószalaggal felragasztott a falra, s ezt a műtárgyat eladta 120 ezer dollárért, azt hiszem. Utána kezet rázott a vevővel, leszedte a falról a ragasztószalagot, meghámozta a banánt és megette. A műtárgyat pedig bármikor, bárhol újra lehet teremteni, csak ragasztószalag és egy banán kell hozzá. Szerintem ez egy meghökkentő, remek konceptuális munka, különösebb látvány nélkül. Nem a tárgy maga érdekes, hanem a mögötte lévő koncepció. A látvány időleges, a gondolat örök. Én ezt elfogadom, de magam másképpen érzek. A gondolat az agy, a látvány a szív. Kettejük ügyes együttállása nélkülözhetetlen.
Az 1970-es évekig a képzőművészetben a gondolat a látványon keresztül érkezett. Minden komoly képzőművészeti iskola ezt vallotta: a látvány tartalmazza a gondolatot. A ’70-es évektől ez olyan értelemben változott meg, hogy a gondolat önmagában a tartalom, amelyhez adott esetben társulhat látvány, de ez nem szükségszerű. Én meg úgy érzem, hogy igen, a tartalom könnyebben érthető, ha erős látvány kíséri.
Hogyan állsz a korábban önmagadnak feltett kérdéssel: „Fogalmazzam-e művekbe kiformálódott világképem?”
Csak a saját világképemet vagyok képes megfogalmazni a művészetemben. Annyira csak magamat fejezem ki a műveimben, hogy ha valaki mélyebben tanulmányozza azokat és utána találkozik velem, fel fog ismerni. Én átadom a személyiségemet a képeimen keresztül, megismerhető ember vagyok.
A világképem optimista, de nem pozitív. Azért nem, mert mérhetetlenül sok hazug, rossz, gonosz gondolat, szó és tett uralja a Földet. Magam, kicsit naivan, minden erőmből a jóra törekszem, és a rossztól menekülök. A világlátásom e kettőssége jelenik meg a képzőművészetemben. Ami elsőre érzékelhető a képeimen, az a rossz. De rögvest érezni fogod, ez nem a rosszra csábító látvány, hanem ellenkezőleg, azt elítélő.
Hát én nem a rosszat látom a műveidben, szépnek látom azokat.
Örülök, hogy így látod. Mégis van olyan érzésem, hogy a képeim láttán talán melegszik kicsit a szív, ugyanakkor aggodalom és szomorúság költözik bele. Ez nincs szándékom ellenére. Úgy érzem magam, mint egy lámpással megvilágított bója vagy világítótorony: vigyázat navigátor, haladásra nehéz terület. Én részletesen megfogalmazom a rossz látványát, de ezt elítélő szándékkal teszem. Többnyire sorsszerű képeket készítek, amelyek természetüknél fogva nem lesznek könnyedek, önfeledten vidámak, szórakoztatóak. Ilyen kontextusban értelmezhetőek holokauszt témájú munkáim.
Munkáid digitális alapú fényképek önmagukban, tárgy-applikációkkal vagy installációs elemekkel. Ez jobb önkifejező eszköz számodra, mint a festészet?
Másfél évtizede alkotok digitális módszerekkel, használok digitális eszközöket. Ennek alapján mondhatom, nem látok lényegi különbséget a digitális és a kézzel festett, vagy szabadrajzos képzőművészet között. Inkább csak konceptuális különbség van. 2000-től négy éven át rajzoltam, festettem, kollázsokat készítettem, de hamar rájöttem, ez nem az én alkotói pályám. Elégedetlen voltam magammal, ez kényszerített a továbblépésre és vezetett el a digitális alkotói módszerhez, amelyről azt érzem, mintha számomra lenne kifejlesztve.
„Auschwitz után nem lehet többé verset írni” – jelentette ki Theodor Adorno német zsidó filozófus, zeneesztéta.
Ezzel nem értek egyet. Képzőművészként az elmúlt évtizedekben rendkívül sokat foglalkoztam a holokauszttal, bár inkább dokumentarista szinten. Sok múzeumba elmentem, sok könyvet elolvastam, sokat gondolkodtam. Minden lehetőt megtettem, hogy minél többet tudjak a holokausztról. A holokauszt ismeretterjesztésében résztvevő intézmények kizárólag dokumentumok alapján végzik a munkájukat, a képzőművészet eddig a falakon kívülre lett száműzve. Mára, amit a dokumentumok szintjén, és az oral history, a túlélők elbeszélései révén meg lehetett szerezni, azt az intézmények megszerezték. A dokumentumgyűjtés korszaka tulajdonképpen befejeződött. Mi lesz a jövőben? Mit fognak mutatni a jövőben a holokauszt intézmények? Ez lényeges kérdés. Elsősorban valószínűleg az eddigi dokumentumokat. Ezzel párhuzamosan elindul egy újabb dokumentumgyűjtemény-sorozat, a túlélők második generációjának az emlékezete, hogy miként befolyásolta őket a holokauszt? Ez egy óriási kutatás, új forrás. De most beköszönt a holokauszt képi feldolgozásának ideje. Ebbe a sorba szeretném magam is elhelyezni. Eddigi egész életem a holokauszthoz való viszonyításban telik, gyerekeimet is úgy neveltem, hogy tudjanak arról, mi is történt, és mi történhet, ha nem vagyunk elég tudatosok és elővigyázatosak. Egyáltalán nem vagyok félős ember, sokkal inkább előrelátó. A holokausztot nem akarom újra értelmezni, méltatlan is lenne, a legmélyebb alázattal viszonyulok hozzá. Arra akarom felhívni a figyelmet, hogy a holokausztot eredményező ordas emberi ösztönök, gondolatok, szavak és tettek, valamint ezek lassú, visszavonhatatlan és ártó hatása velünk maradt és fenyeget a jövőben is. Ez mérhetetlen megpróbáltatást, szenvedést képes okozni. Holokauszt jellegű, de nem explicit holokauszt képeimben benne van annak a gyanúja, hogy az emberek hajlandóak elkövetni ismét mindazt, amit már egyszer elkövettek, és ebben meg kell akadályozni őket. Célom, hogy azok közé tartozzak, akik a képzőművészetben megteremtik a posztholokauszt gyűlöletkeltő és kirekesztő retorikájának a kritikáját. Ezért nagyon fontos számomra a holokauszt képzőművészeti újra gondolása.
Megtudhatjuk ennek a lényegét?
A kordokumentumok megkerülhetetlenül fontosak. Van egy egészen különleges, szakrális értékük, mely a tudatot megkerülve az érzelmekre hat, így nagyon felkavaró az egyén számára. Ezért felmerült bennem a gondolat, hogy valójában a korabeli dokumentumokat kell művészetté változtatni, vagyis megteremteni a dokumentumok kortárs képi megfelelőjét. Egy olyan vizuális világot, ami szigorúan a dokumentumokból indul ki, s belőlük épít fel egy figyelmeztető jelet a kortársak számára. A kiindulási dokumentum anyaghoz a művész semmit nem tesz hozzá, nem vesz el belőle, mégis művészetté varázsolja azokat. A történelmi hűségre vigyázni kell. A feladat elég összetett; egyszerre kell megőrizni a képek dokumentum jellegét, valamint kialakítani az érzelmekre erősen ható hiteles képi világot. Ezt próbálom megvalósítani a képeimen. Az értelemnek könnyű ellentmondani egy másik értelmes állítással, az érzelmek azonban mélyebben rögzülnek bennünk, nehezebben kimozdíthatók.
Célom érdekében olyan dokumentumforrásokat használok, amelyekhez bárki, bármikor hozzáférhet. Magamnak művészként semmilyen különleges státuszt nem kérek és nem is engedélyezek. Mit teszek? Letöltök a Google keresőből holokauszt témájú emblematikus, közismert képeket, majd ezeket saját művészi koncepcióm szerint átdolgozom. Két dologra vigyázok megkülönböztetetten: a témával szembeni alázatra és a történelmi hűségre. Ennek az új portfoliómnak a neve Documentation Art, dokumentációs művészet, ami azt sugallja, mindenki számára elérhető dokumentumokból készített művészi képek. Ha valaki utánanéz a szélesebb értelemben vett holokauszt tematikájú képeimnek, hat-nyolcezer kép-elemet talál. Ezt a munkámat ezzel többé-kevésbé be is fejeztem.
Boldog ember vagy?
Igen. Volt egy mesterem, aki azt mondta: „A vallás, a mesterség vagy a főállású apaság teheti emberré a férfit.” Én mindhárom utat végigjárom.
Köszönöm a beszélgetést!
