Az Igazságügyi Minisztérium kivételével Netanjahut egyetlen ügy sem érdekli igazán. Ez nagyszerű hír koalíciós partnerei számára, de nagyon rossz mindenki más számára – állítja a Maariv című lapban megjelent írásában Ran Adelist.
Benjamin Netanjahu nem diktátor. Ő vélhetően egy börtön felé tartó bűnöző, és ettől menekülve az ajatollahoktól is jobbra álló kormányt alakít. Látszólag ő irányítja a játékot, valójában a frakciók vezetőinek a foglya, akik fenyegetésekkel zsarolhatják, világosan tudva, hogy inkább tőlük függ, mint szó szerint a bíróságtól.
Mindegyik frakció külön-külön és teljes egészében falánkul fogságába ejtette, és mindegyik egy emberként fogja irányítani a többség diktatúráját. Esetünkben ez rosszabb, mint az egyén diktatúrája. Más miniszter, s még Netanjahu sem fog beavatkozni a miniszterek hivatalába és költségvetése feletti ellenőrzésbe. És a társadalom összes többi szektoráról (melyeket senki sem képvisel a kormányban, a szerk.) az ellenzék Istene gondoskodik majd. A nyugalomra való felszólítások ellenére senki sem tudja mi lesz a demokráciával, amikor elszállt az agy a piramis tetején. Igazság szerint a Netanjahu féle koalíció támogatóinak túlnyomó többsége eleve a vezetőik és rabbijaik törzsön belüli diktatórikus rezsimjében él, és ma sem igazi demokráciában élünk.
Netanjahut korrupciós pere tárgyalási ütemtervének sürgetése miatt könnyen nyomás alá helyezik és zsarolják. Szokása szerint egy csapásra le akarta zárni az ügyet – és Itamar Ben-Gvir kezébe adta a belbiztonsági tárcát. A baloldal nagy része megkönnyebbült sóhajjal vásárolta meg rövid italát anélkül, hogy észrevette volna, miszerint a belbiztonsági miniszternek saját fegyveres milíciája van, a határőr-rendészet, amely a telepesek magán milíciájává fog válni. Mint az „Alice Csodaországban”-ban, el fog tűnni a rövid italok okozta mosoly, amikor a macska eltűnik, hogy elkezdjen az egerekre vadászni.
A biztonsági rendszer irányítása során Netanjahunak döntenie kell Biden, az izraeli hadsereg és a biztonsági erők, valamint Bezalel Szmotrics között, aki egy megállíthatatlan verbális gépfegyver. A média azon töprengett, hogy szakmai és ideológiai érvek alapján alkalmas-e honvédelmi miniszternek, noha a probléma egyértelműen mentális. Mintha rájött volna, hogy nincs esélye Szmotrics kedvében járni, Netanjahu eleinte szórta a célzásokat, miszerint azt fontolgatja, hogy első szakaszban a Honvédelmi Minisztériumot is elvállalja.
Szmotrics semmibe vette és szétszórta a maga elektronikus pelyváját, hogy mindent felrúg, ha nem kapja meg a Honvédelmi Minisztériumot. Egyértelmű jelzés az Egyesült Államoktól, titkos jelek a hadseregtől, a biztonsági rendszertől, és a média támadása (ezúttal a megfelelő irányba) meghiúsította a kinevezést.
Kinevezéséért vívott csatája idején Szmotrics interjút adott a 7-es csatornának, és így dicsekedett: „Sok tábornokot és altábornokot fogok majd kinevezni.” A hadsereg és az egész rendszer megmérgezéséről van szó, érzékeny kapcsolatok hálózatáról, ahol a piramis csúcsán lévő pozícióért az addig együtt dolgozó versenyzők között választanak, legyen szó hadtestről, hadosztályról vagy szárnyról.
Már csak ezért az őrült arroganciáért is meg kellett volna tagadni a pozíciót ettől a kis bolondtól, aki bedobta ezt a követ. És alapjáraton bármilyen pozícióba kerülését is meg kellene akadályozni. Joav Galant védelmi miniszterként jelentős előzetes az utódlási harcban, és ki tudja, hogyan illik ez a többi jelölt frusztráló összevisszaságába.
Manapság nagyjából arról beszélnek, hogy az állam törvényeibe illesztik a halacha-törvényeket, és hogy az ultraortodoxok elszántak.
A kezdet 1948 májusában volt. Ben-Gurion bejelentette az állam megalapítását. Országszerte harcok folytak. A jeruzsálemi zsidónegyed megadta magát a jordán hadseregnek. 1948 júniusában a a határsereg megostromolta Jeruzsálemet, és megerősítette állásait a nyugati oldalon. 1948 június 26-án – amikor már javában folytak a harcok – az ultraortodox demonstrációt tartottak Jeruzsálemben, mert az izraeli hadsereg katonái megszentségtelenítették a szombatot. A tüntetést erőszakkal feloszlatták.
A hadsereg egyértelművé tette, hogy „a szombaton a Geula utcában és a Mea Searimban zajló katonai forgalom elengedhetetlen”. Azóta is folynak a sabbat küzdelmei, köveket és forró békákat dobálnak és „Sabeszt” rikoltoznak, amit a világibb közvélemény egzotikus jelenségként fogadott el az ország veszélyeztetett identitása közepette.
A változás kulcsa Begin felemelkedésben és a cionista Mafdal párthoz csatlakozásában rejlik, a hagyományőrzők és a keletiek demográfiai megugrásában, akik ebben az időben átálltak a Mapaj párttól a Maarachtól a Likudhoz.
Nyomásukra a szombati törvényt az önkormányzati szabályzat védi. Mivel minden településnek megvan a maga népessége, végrehajtási káosz alakult ki. Amit Tel-Avivban engedélyeznek, az feljelentést és verést ér Jeruzsálemben.
Attól kezdve egészen a mai napig erődemonstrációkat tart a vallási szektor mind az utcán, mind a knesszetben, és az élet minden területén, a születéstől a sírig.
A ciszjordániai dombokat elfoglaló fiúkhoz – akik vad, társadalmi perifériára szorult ifjúként kezdték –, ultraortodoxok és magányos harcosok csatlakoztak az egész országban, és a legutóbbi választásokra egy rendszerellenes forradalom szimbólumává váltak, amely az egész „klub” (ország értelmében, héber kifejezés, a szerk.) felgyújtására szólított fel.
A telepesek és az ultraortodoxok kormányba lépése vallásosodást jelent, amely törvényesen és alkotmányosan bontakozik ki a koalíciós megállapodás részeként. Kísérő jelensége, hogy a kormány összetétele hűen tükrözi mind a szavazóit, mind az izraeli elitet: autokrácia, teokrácia és plutokrácia, s erősen aggasztó esély a militarizmusra. Vagyis hétköznapi nyelven a vallásos-nacionalista jobboldal kúszó diktatúrája, mely a messiási rabbikat, a vakmerő tábornokokat, a mágnásokat szolgálja, akiknek a dollár az istene, és a három kaf betűt szerető politikusokat. (כסף, כבוד, כוח, vagyis pénz, tisztelet, erő)
Netanjahu mellesleg nem klasszikus diktátor, a szektorok vezetőinek bábja, akik szabad kezet adnak neki minden témában és kérdésben, kivéve az ő isteni részüket. Felőlük meg is fulladhat, vagy élvezkedhet a szivarfelhőben és a rózsaszín pezsgőbuborékokban.
Saját országuk van, és mellette van a bibisztán-buborék, melyben Netanjahu a külügyek és a biztonság viharos vizein való navigálással játszik. Netanjahu jelentős bónusza a miniszterelnöki pozíció csodálatos környezete, amelynek rabja lett, és amelyre szüksége van. Az emberi természet szerint még ha tudod is, hogy a körülötted zajló zsongás hízelgés, és nem feltétlenül igaz szerelem vagy barátság, akkor is képes vagy élvezni. Ennek élő bizonyítékai a Netanjahu simogatásáért könyörgő villogó szemek. Nem is szólva a nagyvilág embereivel való szóváltásokról, és a laza beszélgetésekről a történelemben szárnyalókkal.
Így aztán az Igazságügyi Minisztérium kivételével Netanjahut egyik tárca sem érdekli igazán. Azt beszélik, hogy Jariv Levinnek olyan törvényi konstrukciót kell kiépítenie, amely megmenti Netanjahut.
Talán megszüntetik a csalás és a hivatali visszaélés bűntettét, talán eltüntetik az ügyészséget, de biztosan eltüntetik az igazságot.
Állítólag Ron Dermer lesz a külügyminiszter. Az egykori washingtoni nagykövet, aki Netanjahut és az evangélistákat szolgálta, s elítéli a legtöbb amerikai zsidó és a Biden-kormány is. Egy Ben Shapironak adott podcast interjújában Dermer arra panaszkodott, hogy Biden blokkolt egy izraeli katonai lépést. „Cselekvésre kényszerül” – mondta Dermer a diplomáciai hazugságot interjújában.
Netanjahu számára a pénzügyminiszter az az ember, aki a kincstári tisztviselőkkel és a polgármesterekkel veszekedik, és különben is, a medve bőrét már megosztották a koalíciós szerződésekben.
Tehát Szmotrics még egy milliárdot a telepesekhez tol, a lényeg, hogy Netanjahunak nem ártson a várható infláció áldozatainak ökle.
Lapid ötlete, hogy „tiszteletre méltó” parlamenti harcot folytasson a diktatórikus blokk ellen hiú gondolat. Az ellenzéki harcot a tereken kell folytatni, a hidakon és a kereszteződésekben. Az utca fog beszélni.
A „biztonsági erők” ellen kell konfrontálódni, és a rendet védő jogrendszerekkel. A jobboldali napirenddel. A parlamenti ellenzéknek fel kell kerekednie, és le kell mennie az utcára, ott kell élnie.
Csak ez fogja igazolni a létezését.
