„Akik könnyek között vetnek – örömmel aratnak majd” (Zsoltárok, 126.5)

Üdvözöljük Nir-Galimban, a Vallomások Házában. Mi az a Nir, kérdezitek? Mit jelent a szó? Nir szántott mezőt jelent, a vetés előtt. És milyen hullámokról van szó? Természetesen a Földközi-tenger hullámairól. Nem véletlen, hogy ezt a nevet választották az 1949 telén, az év végén alapított településnek. Az alapítók vállalták a nehéz munkát, elejétől, a szántástól kezdve, hogy megteremtsék a saját világukat. És a kemény munkának édes gyümölcse lett.

Fiatalok és gyönyörűek, de árvák és gyászolók voltak. A bennük megszólaló kérdésre, elesni vagy fölkelni, magában mindenki a fölkelni mellett döntött. Fölemelkedni. Megerősödni. Nevetni. És csoportokba gyűltek. Zsidók zsidókat mentenek. A mezőgazdasági munkára előkészítő sátortáborok résztvevői jóbarátokká, testvérekké, családokká lettek, többé-kevésbé azonos korúak voltak. Mindenről beszéltek, csak a múltjukról nem. Elég volt egy tekintet, máris értették, amit nem mondtak ki, a karjukon a számok is párbeszédet folytattak. A legidősebbet, harminc körül lehetett, papának hívták, feleségét, Rahelt mamának szólították, és amikor (hál’ istennek) fiuk született, a közösségtől a Zaidi nevet kapta. Így lett újra papájuk, mamájuk, nagymamájuk, és Nir-Galim örült és virult. Ebbe születtünk bele.

Letelepedésük után hét évvel egy utasokkal zsúfolt teherautó állt meg a település mellett. A vezető kidugta a fejét az ablakon, és megkérdezte:

– Mondjátok, merre van Asdod-Jam?

– Asdod-Jam? – csodálkoztak szüleink, az alapítók. – Nem tudjuk. Nincs ilyen. Erre tovább a tenger felé csak dűnéket találsz.

– Tele a teherautó új olékkal, azt mondták, hogy vigyem őket Asdod-Jamba! – erősködött a sofőr, továbbment, majd megállt a tengernél. A teherautóból marokkói családok szálltak le, akik a homokba térdeltek, és imába kezdtek: „[Dicsértessél Örökkévaló Istenünk,] hogy életben maradtam, hogy megtartottál, és engedted, hogy elérjek Jeruzsálembe.”

Hamarosan fölfedezték, hogy Jeruzsálemnek nincs tengerpartja. Becsapták őket. De a hivatalban azt a választ kapták: akkor ki fogja felépíteni Asdod-Jamot?

Az első években szüleink sokat segítettek Asdod-Jam lakosainak. Emlékszem gyerekkoromban egy purimra, amikor a tizenéves lányok tőlünk Eszter királynő jelmezbe öltöztek, és egy traktorral vontatott kocsi platóján izgatottan vonultak a dűnéken keresztül a sátrakhoz és barakkokhoz, táncoltak, énekeltek, tangóharmonikáztak a szomszédaink, az új olék nagy örömére. Kapcsolatunk folytatódott, kölcsönösen segítettük egymást: nálunk dolgoztak a földeken, így jutottak megélhetéshez, mi pedig szép ünnepi cipőket vettünk a városban, a Rogozin utcában, éppen akkor avatták fel ünnepélyesen. Szükségünk volt egymásra.

Fél évszázad telt el azóta. Asdod lakossága ma több mint negyedmillió, és mi is növekedtünk, gyarapodtunk, százhúsz fiatal telepedett le egykor a homoktengerben, ma már ezer körüli a virágzó kertben élők száma.

1960-ban Ben-Gurion bejelentette a Kneszetben: „Elfogtuk Adolf Eichmannt. A kezünk között van.” Csecsemő voltam, nem emlékszem semmire. Addig csak a ház ajtófélfáján ugrándozó gyíkokat és kis gekkókat fogtunk el. Szüleinket nem hívták meg tanúskodni az Eichmann-perben.

De az iskolákban megszakították a tanítást, egész osztályok zsúfolódtak össze a nagy rádiók körül, hogy meghallgassák a per közvetítését Jeruzsálemből. Ez volt az első fordulópont a szüleink életében, kezdtek oldódni a múlt okozta gátlások azoknál, akik a jövőben majd beszélni fognak.

Apám is hallgatta a tárgyalást. Egyik kézzel a traktor kormányát fogja, a másikkal a táskarádiót tartja a füléhez. Hirtelen megfeszül. A Magyarországról való jeruzsálemi Joszi Kleinmann lép a tanúk pulpitusára, és tanúskodik. Apa-Dugó megrendül. Ez a saját története. Éppen így kezdődött. Apa magában motyog: „Négyezren voltunk Birkenauban, tizennégy–tizenhét éves fiúk. Birkenauból a gyerekek csak a kéményen keresztül távoztak.”

Idősek voltak már, apa és Joszi Kleinmann, amikor egy tel-avivi szállodában találkoztak, egy idősek téli hétvégi pihenőjén. Mindketten kohaniták. Szorosan állnak egymás mellett. Amikor felemelik kezüket, hogy megáldják a közösséget, senkinek a figyelmét nem kerülhetik el a számok apa karján. Egymás vállára borulnak.

– Joszi – szólal meg Dugó, aki egy kicsit fiatalabb nála –, már rég meg akartam kérdezni tőled. Hogyan mosakodtunk?

– Nem mosakodtunk – válaszolja Kleinmann.

– Én is így emlékszem – bólogat Dugó. – És még egy kérdés, hogyan élted túl ros hasanán a magasságméréssel végzett szelekciót? Az összes alacsony fiút elvitték. Hogyan menekültél meg Mengelétől? Hiszen alacsony vagy. Akkor is alacsony voltál.

– Sikerült megszöknöm és eltűnnöm – feleli Kleinmann.

***

Amikor a lengyelországi útra készítem fel a tanulókat, megrendülve hallgatják a történetet. Értitek, hogyan lehet életben maradni? A Vallomások Háza előtt a füvön ülünk, összefoglalom a szállodában megrendezett téli találkozót, és folytatom, hogy megbirkózzanak a kérdéssel:

Túlélted, mert sikerült elmenekülnöd. Esélyed sem volt, hogy túléld a szelektálást, mert alacsony vagy. Vagy fordítva, életben maradtál, mert magas vagy. Például Dugó, aki időnként a városi piacot választotta a melamed pálcája helyett a héderben, és vízzel teli vödröket cipelt föl lakásokba, vagy görögdinnyét vitt fel a harmadik emeletre, izomzata, nyaka megerősödött. Amikor a németek bevonultak Budapestre, még csak tizennégy éves volt, de erős és magas. Persze ehhez a gének is hozzájárultak.

Talán azért élted túl, mert volt néhány kiló tartalékod, és segített kitartani még két kritikus napig. Vagy talán ellenkezőleg, életben maradtál, mert olyan vékony voltál, hogy gyorsan átjutottál minden résen?

És talán túlélted, mert szófogadó gyerek voltál. Azt mondták, menj jobbra, jobbra mentél. Azt mondták, menj balra, balra mentél. Vagy épp ellenkezőleg? Talán mert mindig lázadó voltál, és az ellenkezőjét csináltad annak, amit mondtak, talán ezért maradtál életben?

És miközben a tanulók magukba fordulnak, mindenki a saját gondolataival hadakozik a túlélés esélyeiről, én, akár egy színésznő, felfelé emelem a tekintetem, és azt mondom, talán van más magyarázat is a megmenekülésre.

A település főutcáján, szemben a Vallomások Házával, ahol a fehér autó parkol, ott lakik Magdi. Fiatal lány volt, amikor családjával Auschwitzba hurcolták, és amikor a németek kinyitották a kívülről lezárt vagonokat, anyja elküldte, hogy keresse meg a nagypapát, és nézze meg, hogyan bírta ki a szörnyű utat a vagonban. De zsidók ezrei özönlöttek ki egyszerre a vagonokból, és Magdi nem találta a nagypapát… A mi Magdink kilencvenéves, és még mindig kíséri a csoportokat Lengyelországba. Azon a napon, amikor a program szerint a vonatsíneken állnak, Magdi így szól a diákokhoz:

– Ma ünneplőbe öltöztem, ma mintha újra találkoznék az anyámmal a síneken. Itt váltunk el.

A következő házban Jona Taub lakik. Jona Németországban született. Nem is akárhol, hanem a fővárosban, Berlinben. Apja kiváló fagylaltokat főzött, Berlin – és Németország – szívében nyitott egy kávézót. A „szemtelen” zsidó.

A következő magas cseréptetős házban lakik Kaiser. Hollandiából való. Hollandia tulipánjairól és szélmalmairól ismert, de ez az az ország, amelyik kiadta a németeknek a lányt, aki titokban naplót vezetett. Anne Frankot.

Itt nálunk, ahogy látjátok, minden háznak és családnak története van. Ezt az utcát én úgy hívom: a tisztelet színpada. Álljunk csak meg egy pillanatra, és távolról vegyük szemügyre ezt a házat az egyszerű lugassal. Ott lakik Noémi. Noémi mindannyiunkat ugyanazon a néven szólított: „Csillagom.” Nem azért, mintha nem ismerte volna a nevünket, hiszen itt mindenki ismer mindenkit, hanem így becézett minket. Mi vagyunk a gyerekeik, és ők mind a szüleink.

– Csillagom, gyere, van egy kis túrós béles – mosolygott Noémi. – Csillagom, kész a leckéd? Csillagom, hogy van anyukád?

Csillagom. Kétszer, háromszor naponta. Az a gyerek, aki valakinek a csillaga, annak a csillagos ég a határ. Fejlődni és növekedni fog, szerencsés és sikeres lesz, mert háttere van. És nekünk sikerült. Felnőttünk, és jó szülők, szüleinknek jó gyerekei lettünk, kitörtünk a világ négy égtája felé, tanultunk pedagógiát, orvostudományt, kommunikációt, ipari termelést, zsidóságot, zenét, jogot, nyelvészetet és még sok mást. Izraelben maradtunk.

Egy egész generációval lettem idősebb, mire megértettem a különbséget a Csillagom és a csillag között. Csillagom egy mézédes becéző szó, gyermekkori ölelés, a csillag pedig ennek tökéletes ellentéte. Az én Csillagom – és a csillag. A sárga csillag is, amit a zsidók ruhájára varrtak, az elejére és a hátára.

Honnan merítettünk erőt? A világ legtermészetesebb, legegyszerűbb és legprimitívebb tényéből, hogy a szüleinknek mi vagyunk a világ közepe. Saját bőrükön tapasztalták: akit szeretnek és akire várnak – könnyebben viseli a nehézségeket. És otthon vártak ránk. Ez volt az útravaló. Az erő nem anyagi jólétből származott, és nem elsajátított tudásunkból. A káposztából? A körözöttből? Természetesen. És a tyúkhúslevesből.

A szüleink, a holokauszttúlélők nem tanulhattak rendezett keretek között, de tudásuknak alapja volt, így jött létre a zsinagógánk „a város magasságában”, ahogy a törvények előírják, sőt több tonna kavics-homok törmeléket hordtak szét évekig a gazdaság útjain, hogy feltöltsék a téli tócsák helyét. Tény, hogy nálunk a zsinagógába felmegyünk. A zsinagógában a fapadokra rávésték az N és a G betűt, Nir-Galim rövidítését. A kezdőbetűkben én a hanukai pörgettyű betűinek jelentését: „nagy csoda [történt itt]” és a jiddis kifejezés jelentését: „nem vészes” is látom.

Ha a zsinagógából kilépsz, és asztalokat látsz a fák között – ez örömöt jelent. Kidus a közösségben. Csecsemők születtek, egy fiú elérte a bar-micva kort, vőlegényt hívtak fel a Tórához, hősiességet ünneplünk. De ha hétköznap lépsz ki a zsinagógából, és székeket látsz a fák között – az temetést jelent. Amikor egymást követik a temetések, megijedünk: tényleg egyedül hagynak minket?

– Nézd – mondja apám, majd körülnéz. – Nézz ránk! Csupa alte juden (idős zsidók). Szörnyű! Nem akarok így kinézni.

Anyám Jeruzsálemben született, Bne-Brakban nevelkedett. Nem a cukros-kakaós főtt tészta volt a kedvence, otthon a szüleim nem magyarul beszéltek, hanem jiddisül, anyám és apám közös titkos nyelvén. Anyám nyáron érkezett Nir-Galimba, a Bne-Akiva ifjúsági szervezet nyári munkatáborába jelentkezett. Jöttek segíteni a településnek. A táborban az járta Dugóról, hogy amikor megkérdezték tőle, vannak-e skorpiók Nir-Galimban, így válaszolt: „Ne izguljatok, nincsenek skorpiók. A kígyók már az utolsót is felfalták.”

A Nir-Galim körül, a homokdűnéken a gondozatlan szőlősben édes szőlő termett, a fiatal településnek szorgos kézre volt szüksége. Nappal a szőlőt szüretelték a tűző napon, este műszakváltással a közös étkező konyhájában dolgoztak. Mosogattak, zöldséget hámoztak, és mindent megcsináltak, amit kértek tőlük, bár a hátuk mögött így beszéltek róluk: „Dolgozzanak kicsit ezek a szabrék.”

Máig emlékszik anyám, hogy a magyar barátnők meglepődtek, amikor Dugó szabrét vett feleségül. Őt. Teljes gőzzel szüreteltek. A szőlőfürtöket ládákba szedték, és a homokban nőtt fügefák alá vitték, aki a legtöbbet szedte, felülhetett a traktor oldalára. Egyik nap anya nyert. A traktort pedig apa vezette.

Asdod növekedett és virágzott, új iparnegyed épült a várostól északra, szemben a gazdaságunkkal, elvette tőlünk a puha homokot, ahol addig élvezettel csúszkáltunk. Kormányhatározat született, hogy Asdodban is olajfinomítót állítanak fel, hogy ellássa a szükséges olajtermékekkel az ország középső és déli részét. Az olajfinomító építése a második fordulópont. Közvetlenül érintett minket. Ki gondolta volna, hogy felébreszti Nir-Galimot, és apám kezdi elmondani a történetét?

Az olajfinomítót ötvenhektáros homokos területre tervezték, ahol dabuki vadszőlő és a homokban alacsony növényzet nőtt. Az alapkőletételre eljöttek a haifai olajfinomító vezetői, vállalatok képviselői, akik részt vettek a tervezésben, és az akkori pénzügyminiszter, Pinhasz Szapir.

Az asdodi olajfinomító ebben a hónapban kezdi meg működését, írta a Davar című lap 1973 márciusában.

Az olajfinomítók magas kéményeiből, szaknyelven a fáklyákból áradnak a felesleges gázok, és állandó láng ég a fáklyák csúcsán. Idővel az olajfinomító kapacitása évente tízmillió tonna kőolajra emelkedett, és az ég éjszakánként világított.

A szüleink kezdtek titokban sugdolózni. Dugó mondja Culónak, Culo Joszkének, Joszke Dudusnak, Dudus Sajának, Saja Simoninak, Simoni Iszinek, Iszi Katinak, Kati Necernek, Necer Sosannának, Sosanna Oncinak, Onci Landeszmann-nak, Landeszmann Smelkének, Smelke Picikének, Picike Sajónak, Sajó Jakobungernak, Jakobunger Szragának, Szraga Berkovicsnak, Berkovics Naftalinak, Naftali Zsigónak, Zsigó Nehmiénak, Nehmie Hadaszának, Hadasza a másik Iszinek, a másik Iszi Benjaminnak, Benjamin Dszindzsinek, Dzsindzsi Frenkelnek, Frenkel Apelnek, Apel Cvinek, Cvi Burehnek, Bureh Zurehnek, Zureh Herzfeldnek, Herzfeld Kalának, Kala Kilnek, akinek az apja Kilcsei, Kil Feserhofernek, Feserhofer Dobkunak, Dobku Öcsinek, Öcsi Hedvának, Hedva Leának, Lea Safarnak, Safar Feuersteinnek, Feuerstein a harmadik Iszinek, a harmadik Iszi Schwartznak, Schwartz Sefrinek, Sefri Donátnak, Donát Mazalnak, Mazal Lajosnak, Lajos Singernek, Singer Zalmanovicsnak, Zalmanovics Elhanannak, Elhanan Steinmetznek, Steinmetz Ponnak, Pon Jagodniknak és Jagodnik Kleinnek…

A magyarországi zsidóság Jahrzeitján, savuot előestéjén 1977 júniusában a helyi újságban megjelenik Dugó (Leitner Dávid) írása. A régi írógép betűtípusával nyomtatták a cikket, apa a fiatalokhoz fordul, Joszihoz, Silóhoz, Benihez, és megnyitja a holokausztról szóló tanúvallomásokat, utat mutat azoknak, akik majd utána megszólalnak.

Harminchárom éve…

Harminchárom éve, savuot ünnepén érkeztem a családommal Auschwitz-Birkenau haláltáborba, tizennégy éves fiú. Képzeljetek el engem olyannak, mint Joszi, Silo vagy Beni, akik nemrég érték el a bar-micva kort.
Amikor megérkeztem a haláltáborba, Mengele, a hírhedt gyilkos, akivel „volt szerencsém” többször is találkozni, elválasztotta a családokat. […] Amire nagyon jól emlékszem, és a lelkembe vésődött, az ég volt. Nehéz leírni színeket. Forró. Lángoló. Négy krematórium ijesztően égett félelemkeltő, fenyegető lángnyelvekkel.

És ezekkel a szavakkal fejezte be:

Nem könnyű holokauszttúlélőnek lenni. Igaz, a népünket gyűlölők minden haragja ellenére sikerült normális fiatalokat világra hoznunk, akik építik az országukat, de ez nem minden. […] Kilépek otthonról, és látom távolról is az olajfinomítók kéményét, az emelkedő és ereszkedő hatalmas lángnyelvet. Igaz, ezek a kémények az ország építését, fejlesztését szolgálják, de néhány éve, amikor még nem voltak itt, ritkán emlékeztem az ijesztő lángnyelvekre. Ma pedig naponta többször is eszembe jutnak, különösen sötétben, amikor a lángnyelv jobban világít.

***

A harmadik fordulópont a Jeruzsálemi Héber Egyetem professzora, Moshe Davis kezdeményezése, a vallomások összegyűjtése. 1986-ban Nir-Galim közössége és professzor Davis közeli ismeretsége után a professzort feleségével együtt Nir-Galim tiszteletbeli tagjává választották. Akkor úgy érezte Davis, eljött az ideje, hogy megszólaljanak a tanúk.

Hogyan fognak beszélni? Erőt gyűjtenek, hogy megszólaljanak, a megkínzottakról, az üldözöttekről, az eltűntekről, az elfelejthetetlenről? Legyen ez barátok között? Megpróbáltam. Először – ezt nem felejtem – néma csönd. Újra megpróbáltam, elmagyaráztam néhány példával a holokauszttagadást és a cionista történelmi kötelességet, megmenteni a múltat. A hallgatóság megszégyenült. A szívem hevesen vert, amíg az egyikük, aki gyerekkora óta őrizte félelmei történetét, megszólalt: „elmondom”.

Így születtek meg a vallomások. A legtöbb egyetlen hónap alatt. Nir-Galimban a holokauszttúlélők hatvan százaléka beszélt. A holokauszt megértéséhez ez sokat nyújtott azoknak is, akik továbbra is hallgattak.

Emlékszem, hogy véletlenül épp ekkor egy véradásra érkező mozgó laboratórium állt a helyi rendelő előtt, és elképzeltem, hogy a szüleink vallomása közvetlenül a vénájukból ered. Ez az időszak mindannyiunk számára tele volt megrendüléssel, feszültséggel és várakozással.

A Vallomások Háza kezdett formálódni. Húsz évvel korábban, 1968-ban, egy Bne-Akiva találkozót rendeztek nálunk, akkor jött szóba, de kezdetben egy archívumot terveztek az áldott emlékű Jaakob Unger elkötelezett szorgalommal addig összegyűjtött anyagának. Amikor a ház felépült, Szraga Semer, a cselekvés embere a Bne-Akiba tagjai és az alapítók emlékére a szervezet nevének két kezdőbetűjéből adta az emlékház héber nevét.

A kilencvenes években a gyerekek is közbeléptek, megkerültek minket, a szülőket, és egyenesen a tárgyra tértek:

– Nagypapa, miért van szám a karodon?

– Nagymama, hol voltál és mit csináltál?

– Nagymama, nagypapa, holnap fél ötkor megyek hozzátok. Van egy fél órám. Ötkor dzsúdó/furulyaóra/főzőtanfolyam. Készüljetek, és mondjatok el mindent! Mert megyek Lengyelországba/mert nem megyek Lengyelországba/mert a tanár kérte/mert ez a bar/bat-micva évem/mert családkutatási feladatot kaptam – és így tovább.

Éppúgy, mint másutt Izraelben vagy külföldön, Nir-Galimban is évtizedekig hallgattak, magukba fojtották a nagyszülők az emlékeiket, de az unokák és dédunokák kérdéseinek nem tudtak ellenállni, és megnyíltak.

A holokausztmegemlékezéseket évente a Vallomások Háza munkatársai körültekintéssel és átéléssel szervezik, a gyerekek és unokák százai ülnek a füvön, egyetlen szót sem akarnak elmulasztani. Talán egy elhangzott szó, felhangzó dal, levetített filmrészlet megvilágítja végre, amit nem tudnak megkérdezni. Hiányoznak közülünk a fiatalok, a túlélők gyerekei és unokái, akik nem tértek vissza a harctérről vagy az élet viharaiból.

A Vallomások Házában a legfontosabb az Üvegház, a budapesti zsidók mentőakciójának bemutatása.

Zsidók zsidókat mentenek. Egyéni vagy csoportos látogatók érkeznek, nyitottak a múltjukra és jövőjükre. A ház hangos a Lengyelországba, Németországba vagy Gus-Ecionba készülő csoportoktól, minden csoport és minden diák mást keres. Csoportokat kísérő tanárok jönnek továbbképzésre, túlélőkkel találkoznak, óvatosan és tisztelettel kérdezik őket, a beszélgetés végén egy emberként állnak fel, és Dugóval együtt éneklik: „Izrael népe él, Izrael népe él, és elégedett.”

Nehéz felfogni.

– Zahavele – mondja apám nekem. – Akármennyit hallotok, akármennyit olvastok, akármennyit tanultok, sosem fogjátok megérteni, min mentünk keresztül!

Apának igaza van. Savuot, a zsinagóga napsütötte környékén a fiatalok hallják, hogy Sajó és Dugó vonata néhány óra különbséggel érkezett Birkenauba, és azt kérdik:

– Aha, onnan ismeritek egymást?

Időnként fárasztó mindig újból elmondani a holokauszt bonyolult gépezetét.

Kishont egy vele készített interjúban mondta, hogy lánya, Renana gyerekkorában érdeklődött a múlt iránt, és azt kérdezte:

– Apa, tulajdonképpen mi volt olyan szörnyű a táborban?

Kishont így válaszolt:

– Nem volt szódavíz, kislányom.

– Néha magam sem hiszem, hogy keresztülmentem mindazon, amin keresztülmentem – mondja apám. – Egyáltalán, felfogható? De ez a valóság. És mondani kell, tovább kell adni.

És mondjuk…

Úgy hírlik, egy nap a pápa megkérdezte:

– Hogyan lehetséges, hogy Nir-Galimban mindig megelőznek engem, és nálam hamarabb tudnak mindent?

A vatikáni testőr így válaszolt:

– Van egy varázsszavuk, valahogy így: „Hogy vagy?”

Mire a pápa:

– Az meg mit jelent?

Elmagyarázzák neki, hogy ez magyarul azt jelenti: Mi van? Mi újság? Ha ezt kérdezik, rögtön mindent tudnak.

A pápa elhatározza, hogy elmegy Nir-Galimba, hogy megtudja, igaz-e mindez. Bebújik egy ócska, szürke trikóba, khaki nadrágba, amit öv helyett zsinórral köt meg a derekán. Inkognitóban Izraelbe repül, Asdod felé iránytaxi viszi, Nir-Galim megállónál kiszáll. Belép a zsinagógába, leül és megkérdi a mellette ülő idősebb férfit:

– Hogy vagy?

– Pszt… Úgy hírlik, hogy itt a pápa, a reggeli imára jött.

Így élünk itt békességben. Felettünk a szikrázó kék ​​ég, szemben a szüleink háza, és ha jobban megnézitek, látjátok, hogy a fű alatt is van élet. A barna földbuckákból kikukucskál a vakond, ő is a régi jó kelt tészta és zserbó illatát keresi.

Héberből fordította Freireich Sommer Ágnes

---

A magyar kötet megrendelhető:
papírkönyv – Gondolat Kiadó, Írók Boltja
e-könyv – Libri
A könyvbemutató megtekinthető: facebook.com/huilproject

A kötet héber e-könyv változata: e-vrit.co.il
A kötet héber változatának könyvbemutatójáról Frank Peti fényképei: https://www.facebook.com/huilproject
A héber papírkönyv megrendelhető: huilproject2018@gmail.com