1950-ben egy forró nyári napon szüleimmel együtt a haifai kikötőben álltam, a hajó ole utasaival lassan közeledett a part felé. Ötéves voltam, már nem voltunk új olék, körülbelül egy hónapja érkeztünk egy hosszú vonatút után Budapestről Velencébe és onnan a Komemiut nevű hajóval Haifába. A hajó lehorgonyzott, a kikötői munkások a rámpát a parthoz erősítették, az új olék csomagokkal megrakva partra szálltak, és jött a nagybátyám, Feibi is a feleségével, Magdával, a csecsemő Miriamot babakocsiban tolták le a hajóról Izrael földjére. Az emlékeimben úgy élt Feibi, ahogy a Dohány utcai zsinagógában a csigalépcsőn elérhető magas szószéken beszédet mond. Szombatonként nagyapával, apával a közeli, Kazinczy utcai zsinagógából mindig átmentünk a Dohány utcába, hogy meghallgassuk Feibi cionista lelkesedéstől áthatott beszédeit. Nagyapa erre annyira büszke volt. Az épphogy megszületett fiatal állam felvillanyozta a képzeletünket.
Herskovits Fábiánt valamennyien Feibinek hívtuk. 1907-ben született Budapesten. 1931-ben doktori fokozatot kapott a budapesti egyetem bölcsészettudományi karán, és még abban az évben rabbivá avatták a Rabbiképző Intézetben. 1934-ben a római rabbiképzőben kezdett tanítani, az olaszországi főrabbi, David Prato közeli munkatársa volt, utódjának tartották. 1939-ben a fasiszta rendszer bezáratta a rabbiszemináriumot, Feibi alijázott, újságíró volt, de hat hónap után az angolok Rodoszra száműzték. Mivel nem térhetett vissza Erecbe, visszatért Budapestre publicistának és hittantanárnak. 1943-ban kiadta Ahad Haam cikkeinek magyar fordítását. A német megszállás után részt vett a földalatti mentési akciókban, svájci védleveleket osztott szét, és a magyarországi zsidók Auschwitzba deportálásának borzalmait feltáró nyílt levélben fordult a keresztény közösséghez. A nyílt levelet több száz példányban terjesztették, eljutott a pápához és a keresztény világ vezetőihez. A Gestapo ezért letartóztatta, de 1944 augusztusában (a Lakatos-kormány hatalomra jutásakor) szabadon bocsátották. A holokausztot a családom többi tagjával együtt az Üvegházban élte túl.
A háború után, 1945-ben kinevezték a budapesti zsidó közösség (körülbelül százezer fő) főrabbijának. Alijázásáig a tragikus törés után a közösség újraszervezésével, a héber kultúra terjesztésével, a cionista eszme népszerűsítésével foglalkozott, a Magyar Cionista Szövetség vezetője volt.
Feibi és családja alijázása után együtt éltünk, három generáció: a nagyszüleim, Feibi és családja, a szüleim és én. A szomszédaink is nemrég érkeztek Izraelbe, és nyelvek összevisszasága hangzott mindenütt. Jól emlékszem a közös étkezésekre, a szombati asztali énekekre vendégeinkkel együtt.
Hiába hancúroztam gondtalanul naphosszat a vidékies környezetben, gyerekként is érzékeltem a beilleszkedés nehézségeit. A gazdasági megszorításokkal küszködő időszakban megfelelő munka alig akadt, az alkalmazkodás az új nyelvhez és a valósághoz, a megszokottól annyira különböző tájhoz, nem könnyítette meg a mindennapokat.
Az egyetlen felnőtt, aki igazán boldog lehetett, az ízig-vérig cionista nagyapa volt, aki vidéki környezetben nőtt fel Magyarországon. Ahogy megérkezett, beszerzett két szakkönyvet a zöldségtermesztésről és a baromfitenyésztésről, és kezdte megvalósítani álmát, Izrael földjének művelését. Ágyásokat készített az udvaron, paradicsomot és uborkát ültetett, tyúkketrecet épített. Később, ahogy egy fénykép megörökítette, Miriammal kettesben szedtük össze a tojásokat.
Apám egy beszerzési központot vezetett Tel-Aviv déli részén a Kiriat-Salom negyedben, Feibi héber nyelvtudásával középiskolai tanári állást talált Rison-Lecionban.
Ezek az állások valószínűleg megteremtették a megfelelő életszínvonalat a nagycsalád számára, mégis sok gondot is okozhattak. Prato rabbi halála után felajánlották Feibinek az olaszországi főrabbiállást, de nem fogadta el: alijázása után kizárólag Izraelben akart élni. Apa és Feibi keményen dolgozott vagy négy éven át, minden garast megtakarítottak, amíg a családok saját otthonukba költözhettek, és megkezdhették a megszokott életvitelt. Holonba költöztünk, Feibi és Miriam öccsével szaporodó családja pedig Ramat-Henbe.
1954-ben Feibit kinevezték a tel-avivi városháza kulturális osztályának vezetőjévé, néprajzi és technológiai múzeumot alapítottak, a héber könyv ünnepi hetét kezdeményezte, először (és azóta is) a városháza melletti, ma Jichak Rabinról elnevezett téren rendezték meg.
A könyvhét évente ismétlődő országos hagyomány lett. Lakhelyén Ramat-Gan városi tanácsának tagja volt. Az Eichmann-per idején levelezett Gideon Hausner ügyésszel, és 1964-ben Bonnban tanúvallomást tett Hermann Krumey tárgyalásán, aki Eichmann jobbkeze volt.
Nyugdíjba vonulása után a Bne-Herzl és a Magyar Zsidók Világszövetségének izraeli elnöke lett.
Az Új Kelet egyik szerkesztője volt, és számos zsidó témáról szóló cikket írt a lapba.
Egész életében a cionizmus lelkes, elkötelezett híve volt, tevékeny a közösségi életben, kitűnt társai iránti tisztelet- és szeretetteljes viselkedésével. 1982-ben, hetvenöt éves korában hunyt el.
Héberből fordította Szalai Anna
A magyar kötet megrendelhető:
papírkönyv – Gondolat Kiadó, Írók Boltja
e-könyv – Libri
A könyvbemutató megtekinthető: facebook.com/huilproject
A kötet héber e-könyv változata: e-vrit.co.il
A kötet héber változatának könyvbemutatójáról Frank Peti fényképei: https://www.facebook.com/huilproject
A héber papírkönyv megrendelhető: huilproject2018@gmail.com
Hartman Jehuda alkalmazott matematikus és egyetemi oktató, a Kaliforniai Egyetemen szerzett doktori fokozatot. Történész, kutatási területe a modern kori magyarországi zsidó ortodoxia, a Bar-Ilan Egyetemen ebből a témából doktorált. Az izraeli hírszerzés az Izraeli Védelmi Díjjal tüntette ki. Ipari folyamatok optimálási rendszereinek fejlesztésére alapított vállalatát vezette. Az utóbbi években a magyarországi zsidóság történetét kutatja.
