Ismét hatalmas büszkeség önti el kicsiny, a 90-es években alijázott közösségünket: egy újabb fiunkat avatták fel pilótának szerdán.
Nevet és fényképet sajnos nem adhatunk, akárcsak tavaly, egy másik fiúnál, de annyit elárulhatunk, hogy „D” is Modiinben nőtt fel, és szépen beszél magyarul.
A pilótaavatás különös, egyszerre népi és elit ünnepség a Negev légibázisán: bármely család részt vehet rajta, feltéve, hogy fel tud mutatni egy olyan gyereket, akit előbb beválogatnak a legelittebb pilóta tanfolyamra, majd képes azt végigcsinálni.
A beválogatáshoz még szóba jöhet a protekció, pilóták gyerekei például igen gyakran bejutnak az induló csoportokba, de csak tíz százalék végzi is el, jut túl sikerrel a több éves szellemi és fizikai megpróbáltatásokon. Itt már nincs protekció, izraeliül vitamin P.
Ezt a válogatott kiválóságot jelzi, hogy a végzettek közt aztán tényleg ott van Izrael összes települése az északi határtól Eilatig. A kőkemény fiúkban – és ma már lányokban – egy közös vonás rejlik: ők nem adják fel, hanem képesek rá és meg is csinálják.
A szerdai avatáson Buzsi Hercog államfő utoljára mondhatta, hogy Jair Lapid miniszterelnök, Beni Ganz védelmi miniszter és Aviv Kochavi vezérkari főnök, mert csütörtöktől legalábbis Lapid és Ganz, és hamarosan Kochavi is távozik posztjáról.
A pilótavatásra a legfőbb méltóságok is mindig elmennek, annyira fontos esemény az ország életében: a hadsereg legfontosabb egysége a légierő, s ezzel mindannyiunk biztonságának záloga, az ország léte függ ezektől a fiatal srácoktól, akik ennek megfelelő komolysággal menetelnek fel-alá mindenféle alakzatokban az ünnepségen.
Hercog a sorasim és a knafaim, vagyis a gyökerek és szárnyak kapcsolatát elemezte magasan szárnyaló beszédében, Lapid pedig szokás szerint papír nélkül, entellektüel újságíróhóz méltó, emberi hangú beszédet mondott, melynek központi kérdése az a pont volt, ahol egyesek feladják, mások meg nem. Ezen utóbbiakból lesznek ugye a pilóták.
Nem minden politikai él nélkül hangsúlyozta, hogy Izrael erősebb, okosabb és kitartóbb ellenségeinél, s hogy készek vagyunk bevetni erőinket, de csak akkor győzünk, ha erkölcsös, a törvényeket betartó hadseregünk lesz, és ekkor lesznek méltó partnereink is harcainkhoz.
Ganz főleg iránozott, és a védelmi erők és a cionizmus, valamint a Negev kapcsolatát emelte ki, Kochavi pedig főleg a tribünökön dagadó kebellel ülő szülőket dicsérte a 185. pilótakurzus lezárásakor – mely véletlenül éppen Izrael korszakhatárát is jelentette egy nappal az új Netanjahu-kormány előtt.
Aztán észt veszejtő repülősót láthattunk csak mi, pár ezer egybegyűlt a sivatag közepén. Cikáztak a mindenféle gépek, zúgott a fülünk a szuperszonikus vasmadarak tombolásától, frászt kaptunk, mikor „rózsaalakzat” zuhanást mutattak pont előttünk négy akrobata géppel, melyek aztán hálisten az utolsó pillanatban mégsem csapódtak a földbe, hanem inkább elegánsan továbbsiklottak.
De a legeslegszebb az egészben barátnőnk, az édesanya mosolya volt, aki éveken át mosta a szennyes ruhát a pilóta-tanoncának, hétvégente nem nagyon volt ideje mászkálni, mert a kedvenc kajáját főzte, aztán fuvarozta a bázisra a világ végére, mert ugye különben éhen hal az a szegény gyerek, aki mindig biztatta és lelkesítette, amikor már talán feladta volna.
És most itt szülei, a csak ezért ideutazott idős nagyszülők legnagyobb örömére és büszkeségére az unoka-kölök ott állt a sorban nemzedéke alig pár tucat kiválasztottjával, és bebizonyította, hogy mindez érdemes volt – nem mintha nem szeretné ugyanennyire akkor is, ha mondjuk csak közlegény lenne, mint Nemecsek.
Ritka manapság Izraelben az olyan pillanat, amikor mindenki örül és mosolyog, és ez ilyen volt. Csak ezért érdemes volt leutazni Hacerimbe.
Borítókép – D és A, végzős pilóták – Fotó: katonai szóvivő
