Herzl Tivadar és szülőföldje

Herzl Tivadar 1895 júniusában kezdett naplót írni. Már az első mondatai bepillantást nyújtanak gondolatai háborgó mélységébe:

Hatalmas feladaton dolgozom az utóbbi időben. Azt sem tudom, a végére érek-e valaha. Egyelőre csak hatalmas álomnak tűnik minden. De az utóbbi napokban, hetekben úgy lefoglal egy gondolat, hogy nem látok, nem hallok semmi mást. Látomásom nem hagy nyugodni. Minden hétköznapomon ott ólálkodik, a vállam fölött leselkedik, ha nevetséges és jelentéktelen munkámmal, az újságírással foglalkozom. Szinte szétfeszít, de meg is részegít.

Herzl ettől a pillanattól fogva mindent megoszt olvasóival: megismerjük gondolatait és eszméit, hétköznapjainak eseményeit is. De mi, olvasók ennél is többre vágyunk. Tudni szeretnénk, mi történt vele a naplóírást megelőző harmincöt évben, és hogy mi járt a fejében azelőtt, hogy a történelem színpadára lépett volna. Szeretnénk megismerni gyermek- és fiatalkorát. Ekkoriban hullottak lelkének földjébe azok a magvak, amelyek 1895-ben kisarjadtak. Családja, fiatalkorának színhelyei, első találkozása az antiszemitizmussal, a zsidó nép történetének tanulmányozása, ismerkedése a zsidó életmóddal, szokásokkal és hagyományokkal: közéleti és politikai ténykedésének csírái ezek között a tényezők között találhatók. E termőföldből származik majdan a tudás fájának gyümölcse, A zsidó állam is. A könyv megjelenése hatalmas hullámokat vetett Herzl közvetlen környezetében, és még inkább a zsidó nép körében, amelynek megszabadítására hősünk vállalkozott.

Reuben Brainin, Herzl egyik első biográfusa hangsúlyozza, milyen nehéz dolog hitelesen írni Herzl életének ezekről a korszakairól: „A történelem nagy alakjai közül egy sem akad, akinek szülei vagy tanárai már gyermekkorában, fiatalkorában sejtették volna, hogy a kezük alatt cseperedő fiatal milyen nagy hatással lesz népének vagy akár az egész emberiségnek a sorsára. Így hát egyikük sem próbálta meg minden élményét lejegyezni a leendő ‘hős’ gyermekkoráról.”

Sokan megpróbálták már feldolgozni azt a fejlődési folyamatot, amelynek eredményeképpen Herzl a cionista mozgalom vezetőjévé lett (köztük Amos Elon, Alex Bein, Ernst Pawel és Patai József). A Herzl nyilvános fellépését megelőző, de élete szempontjából döntő jelentőségű időszakok feltárásához ezek az életrajzok Herzl saját írásaira, hivatalos dokumentumokra és persze a kortársak beszámolóira támaszkodnak. Az erre az időszakra vonatkozó dokumentumok száma csekély, a személyes beszámolókat pedig jobbára csak azután gyűjtötték egybe, hogy Herzl elhunyt, és élete körül kialakult a legendák és történetek máig ismert, sűrű szövedéke. Pedig életrajzírói mindent megtesznek, hogy ne csak a hozzáférhető, a széles körben ismert epizódokat adják közre, hanem életének hiányzó részleteit is feltérképezzék, és a megismert történetszálakból egységes képet szőjenek. Ezért van az, hogy a különböző életrajzokat olvasva egészen eltérő narratívák bontakoznak ki Herzl életének korai szakaszairól.

Írásom Herzl Budapesten, az Osztrák–Magyar Monarchia keleti része fővárosában eltöltött gyermekkorának nyomába ered, és két központi kérdést taglal. Egyrészt megkísérlem bemutatni, milyen életet éltek a zsidók az Osztrák–Magyar Monarchiában, illetve Budapesten, másrészt igyekszem feltárni, milyen szerepet töltött be Herzl családja a városban. E két kérdés vizsgálata révén jobban megismerhetjük Herzl életét és az ahhoz kapcsolódó történeti, társadalmi és kulturális vonatkozásokat. Herzl maga is ebből a közegből nőtt ki, és személyét csak ennek a világnak a tükrében érthetjük meg.

Herzl a 19. század második felében született. Ez a korszak a közép-európai zsidóság több száz éves történetének egyik legszerencsésebb időszaka volt. Ekkoriban alapvetően megváltozott a zsidó közösség jogi helyzete, és megváltozott a zsidóságnak a gazdatársadalommal kialakított kapcsolata is. Ezek a folyamatok többnyire Nyugat-Európában zajlottak, Közép-Európában pedig leginkább az Osztrák–Magyar Monarchiára terjedtek ki. Jól körülhatárolható az a változás, amely a francia forradalmat követő száz évben a zsidóság térbeli és társadalmi elhelyezkedésében, életük különböző területein beállt.

A 19. század elején a zsidók még többnyire a városok peremén éltek, jelenlétük a nagyobb metropoliszokban szinte érzékelhetetlen volt: Párizsban vagy Londonban csak elvétve lehetett zsidót találni, Budapesten is csak mutatóban volt egy-egy. A század elején Európa zsidóságának nagy része falusi környezetben vagy a nagyvárosoktól távoli kisvárosokban élt. A század közepére alapvetően megváltozott a helyzet. Európa nagyvárosaiban és fővárosaiban mindössze két-három nemzedék alatt népes zsidó közösségek telepedtek le. 1890-re Berlin, Bécs és Budapest lakosságának tíz-húsz százaléka a zsidó közösséghez tartozott.

A zsidóság beáramlása a városokba társadalmi és gazdasági átalakulással járt együtt. Az újfajta földrajzi és társadalmi mobilitás magyarázata az, hogy a francia forradalmat követően megváltozott a zsidóság jogi helyzete. Ez a változás terjedt el fokozatosan, előbb Nyugat-, aztán Közép-Európa országaiban. Az európai és a zsidó felvilágosodáseszméje, a mozgalmak által képviselt elvek és a politikai rendszer átalakulása változást hozott az európai zsidóság helyzetében is. A 19. század végére Nyugat- és Közép-Európában eltűnt a jogi akadálya annak, hogy a zsidóság szabadon választhassa meg lakhelyét és foglalkozását, és már szabadon hozzáférhetett az oktatás minden formájához az elemitől az egyetemig. Ezeket a változásokat kiegészítette a zsidó közösség és a befogadó társadalom kapcsolatának messze ható átalakulása is. A zsidó vallási reformmozgalom különösen Németországban és Magyarországon magáévá tette a liberalizmus és az egyenlőség eszméjét. Számukra a zsidók egyenjogúságának eszménye nemcsak az üldöztetések végét jelentette, hanem a diaszpóraélmény már-már kozmikus jelentőségű átalakulását vélték felfedezni az emancipációban: „Nem vagyunk többé száműzött nép – fogalmaztak –, Mózes-hitű németek vagyunk.” A Cion és Jeruzsálem szavak kirekesztése a reformközösségek imáiból ékesen mutatja, hogy a zsidó közösség győzelmet aratott a kirekesztés és az üldöztetés fölött, egyben bizonyítja, hogy a zsidók képesek egyenrangú polgárokként élni a többségi társadalmakban. Még az eljövendő világ messiási víziójáról értelemszerűen le nem mondó ortodoxia kialakulása is valamiféle adaptációt és a „világ népeivel” folytatott együttélés elfogadását jelentette. Így alakult ki a 19. század folyamán Kelet-Európa sajátos építészeti kultúrája is, megépültek bámulatos zsinagógái. Impozáns méreteikkel, szépségükkel és a városokban elfoglalt figyelemfelkeltő helyükkel a zsidóság új, polgári státusát, jómódját és gazdasági sikerét hirdették. Közülük is kiemelkedik Európa legnagyobb (neológ) zsinagógája a budapesti Dohány utcában.

A 19. század folyamán, Ferenc József trónra lépése és az 1848-as forradalom bukása után a Habsburgok létrehozták a hatalomgyakorlás modern formáit, amelyek alkalmasak voltak az egész birodalom közös identitásának megteremtésére. 1867-ben az osztrák–magyar kiegyezéssel megszületett egy két központú, két fővárossal, két parlamenttel és két kormánnyal rendelkező, föderális állam. A Monarchiát közös kormányzat irányította. De a legtöbb tartománynak is volt saját törvényhozása. Látványos integrációs folyamat kezdődött: a sok különböző elit lassan egységes birodalmi elitté olvadt össze. Úgy látszott, hogy a Habsburgok felvilágosult-liberális uralma alatt, amelyben a császári és adminisztratív hatalomgyakorlás mellett még egy széles bázisú, bár korlátozott képviseleti rendszer is működött, végre sikerült megteremteni egy soknemzetiségű, sokvallású, nyitott és toleráns társadalmat. Nem csoda, hogy a zsidóság számára az Osztrák–Magyar Monarchia jelentette a boldog békeidőket. Szétszóratása során korábban sohasem élvezhetett ilyen nagyvonalú toleranciát, ilyen kedvező gazdasági lehetőségeket, és törvényes jogainak ilyen széles körű védelmét.

Az osztrák császárság mellett megújult Magyarország is. Virágzó gazdasági lehetőségek nyíltak meg azok előtt, akik vagyonnal és kellő ambícióval rendelkeztek, akár őslakosokról, akár betelepülőkről volt szó. A magyar nemzeti érzés ébredezésével együtt egy modernizációs folyamat is elkezdődött: azonosulás a magyar kultúrával. A magyar nyelv használata gyakorta nagyon is személyes, megmásíthatatlan döntés volt. Ezek a körülmények a már ott élő és az újonnan érkező zsidók asszimilációjához is ideális feltételeket biztosítottak. Mindazok, akik magyarul beszéltek, vagy hajlandónak mutatkoztak a nemzeti nyelv használatára, vagy legalább arra, hogy a gyerekeiket magyarul tanítsák, könnyen az épp születő, illetve újjászülető nemesség soraiban találhatták magukat. A magyar nemzeti ébredésre erősen hatott a liberális gondolat. A magyar nemzettudat formálódó eszméje és a liberális eszmeáramlat Magyarországon összekapcsolódott, és a zsidókkal kialakuló kapcsolatra is hatott. A magyarországi zsidóság egy jelentős része engedett a hívószónak: szakított ősi szokásaival, hozzásimult az újhoz, és önként, habozás nélkül állt be a sorba. A zsidóság emancipációja után az ország kecsegtető gazdasági lehetőségei és a szabad letelepedés új pozíciókat, üzleti lehetőségeket és foglalkozási ágak széles körét nyitotta meg egy egész nemzedék előtt. A zsidók ambíciói, kezdeményezőkészsége és kreativitása így nemcsak a kereskedelemben és az iparban, hanem Európában egyedülálló módon a mezőgazdaságban is érvényesülhetett. A közös alkotás élménye hozzásegítette őket, hogy beépüljenek a többségi társadalomba, és megkönnyítette az elszakadást az eredetközösségtől, illetve tompította a kisebbséget és többséget elválasztó megkülönböztető vonásokat. A tudatos asszimiláció, amelynek célja a többségi társadalomba történő teljes integráció, épp ezért nagyon jellemző mentalitás volt a magyarországi zsidóság körében. A megváltozott helyzetre adott legszélsőségesebb válasz: az asszimiláció érdekében a teljes szakítás a zsidó hagyománnyal.

A másik véglet a környező kultúra teljes elutasítása lehetett. Így reagáltak az asszimiláció veszélyére a zsidó identitás elvesztésétől óvó szélsőséges ortodoxok. Igyekeztek megőrizni sajátos életvitelük minden ismertetőjelét, különleges öltözetüket, jiddis nyelvüket, a hagyományos oktatási rendszert (az alapfokú héder után a jesivát). Ezért tudatosan távol tartották magukat a többi zsidó közösségtől, és kiépítettek egy önálló, független szervezeti keretet. Nyugat-Európa más országaihoz hasonlóan Magyarországon is egészen más következményekkel járt az emancipáció, mint amit szorgalmazói és hívei jósoltak. A zsidóság jelentős részének életét alaposan megváltoztatta a modernizációs folyamat. Megváltozott gazdasági státusuk, szabadon választhattak szakmát, nyelvük és életvitelük hasonult a környezetéhez, a tudományos és a művészeti pálya is nyitva állt előttük. A magyarországi zsidóság a 19. század második felében kialakuló társadalomnak és kultúrának meghatározó tényezője lett. A magyarországi zsidók többet tettek országuk fejlődésének előmozdításáért, mint Európa bármelyik zsidó közössége. Mégis, a lenyűgöző kulturális asszimiláció dacára, a nyugati közösségekhez hasonlóan a magyarországi zsidóság is megmaradt elszigetelt társadalmi rétegnek. De akadtak szakmai közösségekbe integrálódó kisebb vagy nagyobb csoportok. Egyesek vezetői, szószólói lettek egy-két iparágnak, kereskedelmi vagy szellemi területnek, például az újságírásnak vagy a színháznak.

Pesten és a vidéki városokban lassan kialakult a zsidó burzsoázia, és a formálódó kapitalizmussal karöltve kitermelte a zsidó tőkésosztályt is. Ez a réteg kulcsszerephez jutott az ország 1867 utáni gazdasági fejlődésében. Különösen a Morvaországból betelepülő zsidóság volt fogékony a szülőföldjén már korábban elterjedt zsidó felvilágosodás eszméire, és a lehetőségre, hogy beépüljön a gazdatársadalomba. A zsidó közösségben jó táptalajra hullottak az új gondolatok, és hála a Morvaországból érkezett szemléletnek, a többségi társadalom köré vont határok lebontására is megvolt a hajlandóság. Ez a törekvés először az oktatással, a felvilágosodás szellemének terjesztésével kapcsolatban vált nyilvánvalóvá. A negyvenes években megnyitott iskolák már arra készítették föl a zsidó diákok ifjabb nemzedékeit, hogy részt vegyenek a többségi társadalom gazdasági és kulturális életében. Mindez természetesen jelentősen befolyásolta a zsidó közösség belső szerkezetét is. Az új iskolák alapelvei, oktatása eltért a hagyományaihoz ragaszkodó zsidóság körében továbbörökített elvektől, és így még jobban elmélyültek a közösségen belüli ellentétek. A belső ellentétek az új iskolákban nevelkedő diáknemzedék életében tetőztek. Ebbe a reményekkel és sokféle feszültséggel viaskodó zsidó közösségbe született bele Herzl Tivadar.

Herzl sosem jutott el addig, hogy izgalmas, lenyűgöző életéről részletes önéletrajzban számoljon be. Hátrahagyott ugyanakkor egy rövid beszámolót, amelynek segítségével könnyebben megérthetjük személyisége fejlődését, nézeteit és életútját. Ebben a szövegben leginkább budapesti gyerekkoráról, azon belül is különösen három kulcsfontosságú eseményről esik szó. Mindhárom csak tágabb összefüggésben nyeri el teljes értelmét.

Herzl 1860. május 2-án született Herzl Jakab és Jeanette fiaként. Édesanyja Theodornak (Isten ajándéka) vagy kedveskedve Dorinak nevezte. „1860-ban születtem Budapesten annak a zsinagógának a közelében, amelynek rabbija épp a napokban támadt rám áldozatos munkám miatt: tudniillik azért, hogy őszintén igyekszem több megbecsülést és szabadságot kivívni a zsidóknak, mint amit manapság megkapnak. De Dohány utcai szülőházam kapujában ma, húsz évvel később csak egy cetlit lobogtat a szél, miszerint a ház ‘kiadó’.” Herzl fontosnak érezte, hogy önéletírását épp szülőháza és a nagy zsinagóga közelségének leírásával és a két épület közti feszültség bemutatásával kezdje. És itt persze nemcsak a fizikai feszültségről van szó, hanem arról az ambivalens érzelemről is, ami Herzl lelkében növekedett: az asszimiláció iránti vágy és a különállás megőrzésének igénye közti ellentétről. A különállás hátterében nem vallási, hanem nemzeti megfontolások húzódnak, ebből születik majd a zsidó állam.

Herzl általános iskolai élményeinek leírásával folytatja: „Nem tagadhatom, kijártam az iskolákat. Először egy héber elemibe küldtek, ahol némi tisztelettel bántak velem, mert apám gazdag kereskedő volt. Innen még arra emlékszem, hogy egyszer jól elvertek, amiért nem tudtam hibátlanul felmondani az egyiptomi kivonulás történetét. Manapság persze inkább azért vernének el, mert túlságosan is jól emlékszem a kivonulás részleteire.”

Leírásában Herzl Mózessel és az egyiptomi kivonulás történetével kapcsolja össze saját munkálkodását és az európai zsidósághoz intézett felszólítását. Halálos ágyán aztán elmondta Reuben Braininnek, hogy széder estén, nem sokkal bar-micvája előtt egyszer álmot látott: „Eljött értem a Messiás király […], karjába vett és együtt szálltunk a szelek szárnyán. Egy fénnyel teli felhőnMózessel találkoztunk. […] A Messiás így kiáltott hozzá: ‘Ezért a gyerekért imádkoztam.’ Nekem pedig azt mondta: ‘Menj, tudasd a zsidókkal, hogy nemsokára eljövök, és hatalmas csodákat teszek népemmel és az egész világgal’.” Az évek során számos művész ábrázolta Herzlt modern Mózesként: személyét tucatnyi műalkotás, mese, tankönyv és film állítja párhuzamba a bibliai Mózes alakjával.

Pedig Herzl gyermekkorának imádott hőse – ahogy ő maga írja – történetesen egy mérnök, Ferdinand de Lesseps, a Szuezi- és később a Panama-csatorna tervezője volt. Kezdetben Herzl maga is csatornatervező mérnöknek készült. Nem meglepő tehát, hogy önéletírása harmadik elemeként az elemi iskola és a gimnázium közötti átmenetről számol be:

Amikor tízéves lettem, reáliskolába mentem, mert ott a holt nyelveket hangsúlyosan oktató gimnáziumokkal ellentétben a modern tudományokat részesítették előnyben. Akkoriban Lesseps volt a legnépszerűbb híresség. Bennem pedig megszületett az elhatározás, hogy csatornát vágok Panamába. Nem kellett sok időnek eltelnie, és a logaritmusok, a szerkesztés szabályai iránti szerelmemet letörte a reáliskolákban akkoriban uralkodó, burkolt antiszemitizmus. Egyik tanárom a következőképpen világította meg az askenázi Heiden szó értelmét: „Ez alatt a bálványimádókat, a mohamedánokat és a zsidókat értjük.” Zavaros szavaitól lelkem megcsömörlött, és elhatároztam, hogy átiratkozom a gimnáziumba. Édesapám nem szólt bele tanulmányaimmal kapcsolatos döntéseimbe, úgyhogy a gimnázium tanulója lettem. Viszont a Panama-csatorna ötlete továbbra sem hagyott nyugodni. Az evangélikus gimnázium tanulóinak nagy része zsidó volt, így nem volt okunk panaszkodni a zsidógyűlöletre.

A leírtakból kitűnik, hogy Herzl már fiatal korában megismerkedett az antiszemitizmus egyes formáival, hiszen ez gyakori jelenségnek számított egész Európában és az Osztrák–Magyar Monarchiában is. Elhatározta, hogy otthagyja a reáliskolát, és átiratkozik a humán gimnáziumba. De meglehet, hogy a döntés mögött nemcsak az antiszemitizmus keltette csömörérzés húzódott meg, hanem valamely mélyről fakadó késztetés is.

Ami bar-micváját illeti, Herzl sem emlékirataiban, sem más írásaiban nem említi a szertartást. Vajon eljárt az ifjú Herzl a zsinagógába, vajon megismerte az imák, a zsidó szertartások világát? Még akkor sem tudnánk eldönteni, vajon Herzlt mélyen érintette-e a zsidó férfiak életének egyik legfontosabb szertartása, ha válaszolni tudnánk ezekre a kérdésekre. Bár Herzl családja a Dohány utcai zsinagóga közelében lakott, és apja a közösség köztiszteletben álló tagja volt, fiáról nem maradt feljegyzés a zsinagóga archívumában. Az ifjú Herzlnek gyermekkorában nagyapja (Herzl Simon Leib) sokat mesélt Rabbi Juda Alkalainak, a cionizmus egyik alapítójának a tetteiről. Talán ez ültette el benne azokat a magvakat is, amelyek csak évekkel később csíráztak ki. De akkor hatalmas változást hoztak Herzl életébe és a modern zsidóság sorsába.

Az önéletírás utolsó epizódja így hangzik:

Amikor a gimnázium felsőbb osztályait végeztem, meghalt nővérem, Pauline, aki még csak tizennyolc éves volt. Édesanyám belebetegedett a bánatba, szíve majd megszakadt, aztán 1878-ban átköltöztünk Bécsbe. A süve hét napja alatt eljött Kohn Sámuel főrabbi, hogy vigasztalást nyújtson. Megkérdezte, milyen pályára szeretnék lépni, mire elmondtam neki, minden vágyam, hogy író lehessek. Erre – úgy rémlik – épp olyan öntudatlanul rázta meg a fejét, ahogy később a cionizmussal kapcsolatos véleményét is kifejezte. „Az író nem él meg művészetéből” – szaladt ki végül a száján.

A család elhagyta Budapestet, és Bécsbe költözött. Herzl Tivadar életének következő eseményei már onnan indultak.

Az Osztrák–Magyar Monarchia és különösen szülővárosa, Budapest atmoszférája alapjaiban meghatározta Herzl szellemi fejlődését, személyiségének és gondolatvilágának alakulását. Herzl egy kellően asszimilálódott zsidó polgárcsaládba született, de a budapesti zsidó családok többségéhez hasonlóan szülei vidékről származtak, csak az iparosodás és a gyorsuló városiasodás miatt kerültek Budapestre. Herzl apja még Zimonyban (Szerbia) látta meg a napvilágot. Fia előbb zsidó népiskolába járt, csak aztán végezte el az állami gimnáziumot. Otthonában éppúgy beszéltek magyarul, mint németül, de Herzl leveleiben és naplójában olykor héber és jiddis szövegrészek is felbukkannak. Sajátos környezete, a budapesti olvasztótégely előkészítette felnőttkora változásait. Herzl nem különbözik kortársaitól, nem is üt el tőlük, hacsak abban nem, hogy képes volt kitörni a korszak korlátai közül, és ezzel a maga és a zsidóság sorsát is megváltoztatta.

Személye köré már korai, 1904-ben bekövetkezett halála előtt mítoszok fonódtak. Nem sokkal később a zsidó nemzeti mozgalom, a cionizmus ikonja lett. A mozgalom alapító atyjának halála után is tovább működött. Herzl személye kapcsolta össze a mozgalmon belül tevékenykedő, széttartó irányzatokat. Mítoszának ereje lehetővé tette, hogy kialakuljon a közös gondolat, a közös cél – az ereci zsidóság létszámának növelése.

Ahogy Herzl mindinkább szimbólummá vált, élettörténete köré újabb legendát szőtt az idő. Az új legenda a cionista gondolatot az európai zsidóság központi eszméjévé emelte. A legenda olyan zsidóként ábrázolja Herzlt, aki magát a nyugat-európai kultúra és társadalom részének tekintette, de asszimilációja nem hozta meg számára az olyannyira vágyott lelki békét. Ezért tovább kutatott a népének szánt, megoldást hozó út reményében. A sokk, amit átélt az antiszemitizmus és különösen a megrendítő példa, a Dreyfus-per során, megerősítette benne az ébredező nemzeti érzést. Herzl így lett mitikus hős, aki a Messiás kegyelméből újjászületik, hogy népét megszabadítsa. Ez a kép Herzlben már nemcsak a népéhez megtérő héroszt, az inspiráló vezetőt látja, hanem azt az embert is, aki kitapossa a gettó elszigeteltségéből kivezető utat; aki visszavezeti népét a földhöz, a természethez; aki a magasabb cél érdekében hajlandó feláldozni kényelmes életét és személyes biztonságát.

A szimbólummá válás folyamatában nemcsak gyermekkora közegének komplexitása sikkad el, hanem az Osztrák–Magyar Monarchia és azon belül Budapest sajátossága is ködbe vész. Tény, hogy több mint egy évszázad telt el azóta, hogy Herzl drámai körülmények között leköszönt a történelem színpadáról. Mégis, élettörténetének bizonyos részleteit még mindig homály fedi. Különösen azok a pontok bizonytalanok, amelyek a cionista eszme szolgálatába állított éveket megelőzték. Életrajzában a gyermek- és fiatalkor eseményeivel kapcsolatban még mindig több a kérdőjel, mint a bizonyosság. Ennek az időszaknak nagy részét Herzl halála után úgy igazították, hogy az élettörténet második felével együtt a kettőből egységes, jól tagolt történet kerekedjen. Az életrajznak két olyan dimenziója van, amivel kapcsolatban további, részletekbe menő kutatásokra, elemzésekre van lehetőség: egyrészt az Osztrák–Magyar Monarchia és különösen Budapest zsidóságának története, másrészt a Herzl család története a magyar fővárosban. E két kérdés vizsgálatával lehetőségünk nyílik egyrészt jobban megérteni és feltárni Herzl életének történeti-társadalmi-kulturális összefüggéseit, másrészt végigkövetni, hogyan születik meg ebből Herzl munkássága. Ahhoz kétség sem férhet, hogy Herzlt szülőföldje tette azzá, amivé lett.

Héberből fordította Kelenhegyi Andor

---

A magyar kötet megrendelhető:
papírkönyv – Gondolat Kiadó, Írók Boltja
e-könyv – Libri
A könyvbemutató megtekinthető: facebook.com/huilproject

A kötet héber e-könyv változata: e-vrit.co.il
A kötet héber változatának könyvbemutatójáról Frank Peti fényképei: https://www.facebook.com/huilproject
A héber papírkönyv megrendelhető: huilproject2018@gmail.com