Mindent felülmúl az itt szinte kitapintható együvé tartozás

„Én bízom egy történelmi kiegyezésben. Több ezer év van mögöttünk, vérrel és verítékkel szegélyezett az út, amit bejárt ez a nép is, nagyon megérdemelnénk most már legalább ugyanennyit békében és nyugalomban”. Akivel beszélgetek: Sáfrán István újságíró, három gyerek édesapja, hat unoka nagypapája, ötvenharmadik éve él jogász végzettségű feleségével, tíz éve alijáztak Izraelbe, de amikor csak tehetik, hazaröpülnek a családhoz. – A Szombat magazinban megjelent, szerzőtársunkkal készített interjúból közlünk részletet.

Zökkenőmentes volt a kitelepülésetek?

Egyáltalán nem. A budapesti Szochnutnak akkoriban mintha nem lett volna szívügye az aljiázók útjának egyengetése. Legalábbis a mienké nem. Persze ennek oka lehetett, hogy már nem a legfiatalabb évjárat voltunk… Én egyébként nem tartozom azok közé, akik szerint minden zsidónak Izraelben kellene élnie. Mi lenne például Erdéllyel vagy a Felvidékkel, ha összes magyarja visszaköltözne a mai határokon belülre? Ugyanígy kiüresedne a világ zsidó diaszpórája is, ami veszteség lenne minden nemzet, minden ország számára.

(…)

Mire már mindhárom gyermekünk kirepült a családi fészekből és észbe kaptunk, megjött az első-havi nyugdíj is. Nem volt könnyű a váltás. Egy idő után azt éreztük, hogy tulajdonképpen nincs semmi dolgunk, nincsenek teendőink és valójában nincs ránk szüksége senkinek. A hatvanadik születésnapomra feleségem elhozott Izraelbe. Nagyon tetszett az ország, s amikor ránk tört a létszámfelettiség fekete kutyája, felmerült bennünk, mi lenne, ha kitelepülnénk Izraelbe? Az Itthonról – haza című könyvem erről az új honfoglalásunkról szól. Büszke vagyok magunkra, hogy megálltuk a helyünket és elfogult vagyok az országgal, amelyik befogadott és rengeteget segített abban, hogy sikerüljön gyökeret vernünk anélkül, hogy bármit is fel kellene adnunk egykori önmagunkból. Mint oly sok alijázó, mindmáig kettős tudattal élünk: itthon is otthon vagyunk és otthon is itthon. Ráadásul út közben is jó!

Minden tetszik, minden szép és rózsaszín Izraelben?

Inkább mondanám kék-fehérnek, viszont ma már többet és mást is meglátunk, mint érkezéskor, de mindent felülmúl az itt szinte kitapintható együvé tartozás. Úgy egyébként akadnak itt is, akik a másikat akár egy kanál vízben is, de ha a baj komoly, az emberek eddig mindig megtalálták egymás kezét. Vannak gondok számolatlanul, a folyamatos békétlenség a környező országokkal, a megoldatlan palesztin kérdés, most meg hogy munkához látott az új kormánykoalíció…! De én bízom egy történelmi kiegyezésben. Több-ezer év van mögöttünk, vérrel és verítékkel szegélyezett az út, amit bejárt ez a nép is, nagyon megérdemelnénk most már legalább ugyanennyit békében és nyugalomban. Gondolom jártál már Izraelben.

Nem, még soha. Nem volt és már aligha lesz erre lehetőségem.

Ezt az országot látni kell, függetlenül mindenféle elkötelezettségtől és hovatartozástól. Hogy itt mi minden változott csak a mi tíz éves ittlétünk óta! Új barátaink kézről kézre adtak bennünket és nem csak a magyarok. Az ország nyitott, az emberek segítőkészek.

Mit jelent az, hogy kézről kézre?

Először egy befogadó központba kerültünk, ahol ugyan csak átmeneti ideig lehet tartózkodni, de az állam segélyt és effektív segítséget is ad az újrakezdéshez, hogy az érkező gyökeret ereszthessen. Otthonról hoztam egy ingatlanos telefonszámát, akiről kiderült, hogy egyébként taxis. Is. És még sok minden más, legfőképpen Erec-Izrael lelkes és fáradhatatlan propagandistája. Körbe vitt minket minden piacon, mindenkinek bemutatott, mondta, hogy olé hadasok vagyunk, mindenki ölelgetett bennünket, egyszóval nagyon jól éreztük magunkat, de lakásnézésre nem maradt idő. Azt mondta, majd holnap. Másnap jött is, elmentünk a szomszéd városba, az ottani program kísértetiesen emlékeztetett az előző napira. Dumáltunk, ettünk – esetenként fordított sorrendben. Ez egy szerdai nap volt. Csütörtökön dettó, azzal tetézve, hogy meghívott bennünket a család péntek esti vacsorájára. A hosszú asztal túlvégén ült egy idős bácsi, akinek a mellette helyet foglaló két, legfeljebb tizenvalahány évvel fiatalabb hölgy és az úr mindent falatot apróra vágva segítettek enni. Valami olyan végtelen türelemmel és szeretettel ügyelték és vigyázták az öreg mozdulatait, amilyennel manapság legfeljebb romantikus filmekben találkozik az ember. De ez itt és most maga volt a hétköznapi valóság. Aztán kiderült, hogy ez a bácsi a valamikori legendás partizán-csapat, a Stern csoport¹ tagja volt és már kölyökfejjel fegyveresen harcolt Izrael függetlenségéért. Ez a mára már idős ember a harcok végeztével két árva gyereket vett magához, akiknek a szülei valamelyik európai gettó poklában végezték, felnevelte és taníttatta őket. Máig torokszorító élmény számomra ez az este. Sejtetni engedett valami olyasmit, amit nehéz, ha nem éppen lehetetlen kimondani. Hogy az iszonyatból is van kiút az emberség felé.

Van kapcsolatod izraeli magyar szervezetekkel?

A két internetes portál, az Izraelinfo és az Új Kelet által szervezett rendezvényekre szívesen elmegyünk. Legutóbb éppen Dés László estjén voltunk. Befejező számként a Pál utcai fiúk című musical záródalát, a Mi vagyunk a grund-ot játszotta és énekelte megrendítően artisztikus átéléssel a művész. Azt a pillanatot idézte fel, amikor a Vörösingesek együtt éneklik a Pál utcaiakkal, hogy a grund a mi hazánk, valamennyiünké, senkinek nem lehet kisajátítani! Akinek van füle a hallásra, az tudja, hogy ez miről szól ma Magyarországon és nemkülönben itt Izraelben vagy bárhol máshol a világban. Arról, hogy nem jutunk előbbre egymás nélkül a másik ember rovására. Dés László ráadásként elővette szoprán szaxofonját és elindított egy improvizációt. Hihetetlen pillanatokat éltünk meg. A közönség néma csöndben hallgatta a szokatlan futamokat, mígnem lassan-lassan a hangok ismerős dallammá álltak össze, és kibontakozott a Szól a kakas már teljes zenei világa. Ott ültünk vagy százötvenen megrendülve, könnyeinket nyelve zsidó magyarok és magyar zsidók.

Olvastam a Drory Izraeli-Magyar Könyvtárról.

Az Új Kelet online szerkesztője, Nagy Gabriella vezeti ezt a könyvtárat.  Annyi könyvet gyűjtöttek össze, hogy már aligha tud továbbiakat befogadni. Egyébként tapasztalom, hogy a nagykövetség sokat tesz a magyar nyelv életben tartásáért. Vasárnapi iskolákat, rendezvényeket szerveznek, de nincs könnyű dolguk. Elöregszik a magyar anyanyelvű népesség és egyre kevesebb az újonnan érkezők száma, aminek egyébként ezer és egy oka is lehet.

2018-ban jelent meg Izraelben a „Kohn bácsival beszélget Csodaországban Sáfrán István” című könyved. Ez miről szól és ki ez a titokzatos Kohn bácsi?

Ez a könyv az izraeli kulturális kormányzat támogatásával jelent meg.  A világ apró-cseprő dolgairól fecsegünk, derűs és sztoikus nyugalommal, sok humorral. Ne legyen titok, Kohn bácsi egyébként én vagyok.

Izraelt tényleg csodaországnak tartod?

Mondok egy példát az átlagember államhoz való viszonyáról. Kellett egy vízvezeték-szerelő, mert csöpögött a csap. Jött egy szaki, megcsinálta és mondott egy számot. A hazulról hozott beidegződéssel azt kérdeztem tőle, ha nem kérek számlát, lehetne esetleg olcsóbban? Azt válaszolta nem lehet és azt is elmagyarázta, hogy miért nem. A lányom – mondta – katona, az adóm, amit most lealkudnál, megy a hadseregbe, így a gyerek jobb védőfelszerelést, jobb fegyvert kap és nagyobb biztonságban lesz. Meg persze én is, te is, mi mindannyian. Vagy: Izraelben ingyenes az egészségügyi ellátás. Sikeres operációm után megkérdeztem a sebészt, mennyivel tartozom, azt válaszolta, hogy semmivel. De én erősködtem, szerettem volna kifejezni a köszönetemet, ekkor eltűnt pár pillanatra, majd visszajött és a kezében volt egy kitöltetlen csekk, amelyik a kórháza javára szólt, de sem az összeg rubrikája, sem a feladó neve nem szerepelt rajta. Soha senki nem fogja megtudni, hogy ki, mikor és mennyit adott. Ben-Gurionnak tulajdonítják a mondást miszerint aki Izraelben nem hisz a csodákban, az nem realista. Hát valahogy így…

Most valami egészen másról kérdeznélek. Melyek a kedvenc izraeli ételeid?

Van itt egy cigány-zsidó házaspár barátunk, a csirkepörköltjüknek nokedlival nincsen párja, viszont Izrael-szerte a legjobb halászlét a feleségem főzi pontyból és passzírozva. Milyen az echte izraeli konyha? Minden betelepülő nép hozza a maga gasztro-kultúráját, tehát itt a világ szinte minden ízét megkóstolhatod. De, hogy az izraeli konyha milyen? Mint maga az ország. Sokszínű és befogadó!

Köszönöm a beszélgetést!

Az aliját megelőző időt is magában foglaló teljes beszélgetés itt olvasható.