Honi, a körhúzó nem látott egy felhőt sem az égen, amikor kétezer évvel ezelőtt beállt a körbe, amit botjával a szikkadt föld porába húzott. Egyre többen gyűltek köré, mert tudták, hogy Honi addig nem jön ki a köréből, amíg el nem ered az eső. Nem sokkal később megjelent az első felhő, majd szép sorban a többi is, és akkora többnapos eső kerekedett, hogy az emberek könyörgőre fogták a dolgot, és megkérték Honit, hogy most már azért imádkozzon, hogy az eső elálljon. Honi megtagadta a kérést. Hogy miért? A válasz ott van a Gemarában, nincsen türelmem utánanézni. Sokat gondolok Honira ezekben a nehéz napokban, amikor megállás nélkül esik az eső és ráadásul hideg van. Az eső az Örökkévaló és népe közötti kommunikációs csatorna: ha az esős évszakban, amikor esőért imádkozunk, esik az eső, a kapcsolat jó. Ha viszont nincsen eső, az a kapcsolat megromlásának egyértelmű jele, párterápia kell. Honi biztos emiatt utasította vissza a kérést.
Ilyenkor a haredi férfiak szokásos, télen-nyáron bevált öltözete kiegészül a fehér nejlonzacskóval, amibe a nyúlszőr kalapjukat csomagolják, és úgy teszik a fejükre. Az Izraelben eltöltött éveim számát mutatja, hogy már a pillám sem rezdül meg erre, ahogyan a kánikulában pólóban és nadrágban fürdőző lányok, vagy a hároméves gyerekével a medencében rövidnadrág-póló kombinációban úszó apuka látványára sem. Anything goes, Izraelben vagyunk, télen egyszerre hordanak a tinik szandált és Télapó-szőrcsizmát, az egyik fázik, a másik nem, így hát nem egymáshoz öltözködnek.
Váratlanul megvisel az ötnapos eső. Csütörtök délután látom először újra az eget, semes sakranit, mondja Dror, hazudós Nap, nőnemben, természetesen a hidegre utalva, vagyis hogy hiába süt a Nap, nem melegít. Amikor ennyire hideg van Jeruzsálemben, mindenki a hóesést várja, egyelőre hiába. Olyan hideg van, hogy nem veszem le a kabátot és a sapkámat, amikor hazaérek, és szívesen mosogatok, ha van meleg víz, legalább addig sem fázom. Nem lehet annyi teát meginni, amennyi a hideg jeruzsálemi napokon ahhoz kell, hogy ne fagyjon meg az ember. A gyerekek és Dror nem értik, miről beszélek. Rafi ugyanúgy meztelenül lófrál fürdés után, mint máskor, úgy is alszik, az apját utánozza, aki viszont azt a pesti barátomat utánozza, akiről én beszéltem neki, és aki télen-nyáron meztelenül alszik, otthon a takaró alatt, és a sátorban hálózsákban.
Egy ország figyeli, mi történik a szomszédban, a hétfő hajnali szíriai és törökországi földrengés túlélői várják, hogy kimentsék őket a romok alól, épp az év leghidegebb hetében, amikor mínusz fokokat mérnek éjjelente arrafelé. Izraelben is érzékelik a földmozgást, mondják, hogy idő kérdése csak, mikor mozdul meg igazán alattunk a föld. 1837 és 1927 a legutóbbi pusztító földrengések dátuma, 2017-ben nem volt, tehát nemsokára lesz. Rafi iskoláját betonoszlopok tartják, mint a Pap-sziget házait, ahol a Duna évente kétszer feljön a küszöbig áradáskor. Hogy a domboldalban épült arab falura épült jeruzsálemi városrészben, Katamonban miért építették betonlábakra az iskolát, az rejtély. Az irodám is oszlopokra épült épületben van, érdemes lenne most már tényleg felmondani? A haifai és cfati panel magasházakat sem volt a legjobb ötlet a hegytetőre építeni, a törökországi földrengés képei után nem lehet könnyű az ott élők álma. Talán mégsem az ázsiai és az afrikai földkéreglemezek távolodásával létrejött völgyben kellett volna a zsidók hazáját megálmodni, de hát így alakult. A jó Magyarországon nem mozog a föld, itt viszont igen, egy okkal több otthon maradni.
Mégsem a földrengésről beszélünk a szerdai edzés után a dojóban, hanem a pár utcára történt minapi balesetről, amelyben két ember veszítette életét, az egyikük az autó utasaként, a másikuk gyalogosként. Egy olyan utcában, ahol nincsen járda, ezért az autósok a gyalogosokat kerülgetik és viszont, éjjel-nappal, sötétben és világosban. Abban az utcában, ahol évek óta téma az életveszély, mégsem történt semmi az ügyben. Jeruzsálemnek ez a része falu volt, most város, de az infrastruktúra részben megmaradt falusinak. A falu csöndjét élvezzük, az életveszélyt nem. A köztér Izraelben az autóké, reggel autóba be, a munkahelyi parkolóban ki, munka után újra be, otthon ki, eltelik az élet hamar a dobozból dobozba átüléssel. Télen fűtik, nyáron hűtik a dobozokat, és ha véletlenül nem dobozban vannak, hanem valahol a természetben, akkor jellemzően vagy fáznak vagy melegük van. Én fordítva működöm, a dobozokban télen-nyáron fázom, viszont a természetben jól érzem magam, legyen tél vagy nyár. Télen élesek a körvonalak és a színeket olyannak látom, amilyenek, nyáron viszont a Nap mindent egyformán égő sárgára fest, és a pára miatt homályosak a körvonalak. Mégis minden évben a nyarat várom, amikor száll a por és a homok a levegőben, a nappali szauna után éjjel a sziklák és kövek adják a meleget, és amikor a hosszú júliusi napokon egyik pillanatról a másikra este lesz, és feltámad a jeruzsálemi szél.
