2003-ban, az első izraeli évemben nyitottam meg a yahoo fiókomat. Egyszer feltörték – az én hibámból –, de sikerült visszaszereznem. Húsz évem van ebbe a fiókba zárva, bármikor megnyithatnám a leveleket, de mégsem teszem. Néha, amikor keresek valamit a leveleim között, felbukkan a felszínre egy-egy levél – nem olvasom el, inkább visszanyomom a mélybe két kézzel, csak elém ne kerüljön újra. Még szerencse, hogy ahogyan telnek az évek, egyre kevesebb levelet kapok, a magyar barátaim lekoptak, vagy én koptam le róluk, az izraeli és izraeli-magyar barátaimmal meg ott a whatsapp a gyors kommunikációra, nem írunk, inkább írogatunk egymásnak. Lesz még yahoo-fiókom húsz év múlva? És ha lesz, én hol leszek akkor?
A tatamin leszel, mondaná erre Dror, legyen igazunk. Addig azonban még sok hullám fog pofántörölni a tengerben úszva, ha I-ten is úgy akarja. A Közel-Keleten könnyű meghalni, elég gyanútlanul beállni egy buszmegállóba, és vége. A pénteki jeruzsálemi gázolásos merénylet négy- és hatéves áldozatának halálára nincsenek szavak, Kalman Liebskind rádiós műsorvezető is néma, amikor a műsorba betelefonáló rokont hallgatja a Reshet Beten vasárnap reggel. Az iroda felé autózva hallgatom a műsort, Liebskind arról beszél, hogy a Gázából izraeli területre kilőtt hajnali rakéta már be sem fért a szokásosnál is sűrűbb reggeli hírfolyamba. „Hát milyen országban élünk?” – szól a kérdés az éteren keresztül, hogy aztán ez ne menjen ki egész nap a fejemből.
A bicikli számos előnye közül az egyik, hogy nincsen rajta rádió. Hétfő reggel biciklivel megyek a munkába, így nem hallom a híreket, és az irodában is sikerül megállnom, hogy kinyissam a ynet hírportált. A főcímet el tudom képzelni: készültség a mai jeruzsálemi tüntetés miatt. Egy órakor kinézek a Knesszethez, hogy a saját szememmel lássam, hányan jöttünk el ma azok közül, akik kérik vissza az alapító atyák országát. Augusztusban, a meleg büszkeség napján látni ennyi nyugatias, européer arcot Jeruzsálem utcáin mint ma, ezen a hideg és szeles téli napon. Ma nem szivárványos, hanem kék-fehér zászlók alatt vonulunk, melyek sorra arcon simítanak a szélben, amikor visszafordulok, és a tömeg haladási irányával ellentétesen sétálok kifelé a tömegből, hogy odaérjek az iskolába Rafihoz. Gerincgyakorlat, mondta egyszer pesti tanárom egy budapesti balos tüntetés alkalmával, rá gondolva kihúzom magam a Cinema City mellett megállva egy pillanatra, ha már gerincgyakorlat, akkor végigcsinálom.
Kedden levizsgázom a Wingate-ben, amerikai teszt, az izraeliek ezzel mérik a tudást. Mostantól nem kell Netanjába járnom hetente, le lehet lassulni, felszabadul heti tíz órám, Dror már kérdezi is, milyen új terveim vannak, csak nehogy leüljek félórára anélkül, hogy csinálnom kellene valamit. Terveim vannak bőven. Hozom a suliba a küzdősportot és a koncentrációt, ha beenged a rendszer. Szeptemberben az iskola igazgatóját kellett becserkésznem, majd miután kidobott, a titkárnő nyakára jártam hetente, hogy adja bérbe az iskola tornatermét. Most a nevelési tanácsadótól várok választ a whatsapp-üzenetemre, egyelőre hiába. Mindez semmi ahhoz képest, hogy az Oktatási Minisztérium beszállítójává kell válnom, hogy az igazgató jövőre foglalkoztatni tudjon, ehhez viszont tenger munka kell. Oren maga ajánlotta fel, hogy segít, és ha erre gondolok, megmelegszik a szívem.
Közben meg tisztáznom kellene magammal, hogy mi ez a kapcsolat Orennel, de pont ez nem megy, a tisztázás, egyelőre kusza minden, mint Rafi fonala, amiből pompomot szerettünk volna készíteni, de aztán inkább félretettük. Oren nincs jól, és nem teszi rendbe magát, kifogyott belőle az energia. Nem lehet segíteni egy másik emberen, mondogatom magamban a mantrát, a szánalom és a részvét a lehető legtöbbet tud ártani akkor, amikor a másiknak leginkább arra volna szüksége, hogy hagyja őt békén a világ. Ő nem kért tőlem segítséget, ő köszöni szépen, marad ott, ahol eddig volt. Vonulj analízisbe, mondja a modern Hamlet Oféliának Karinthy szavával, és én sem mondtam mást Orennek legutóbb, ha más szavakkal is. Nincsen felső határa az érzelmi energia mennyiségének amit a depresszió benyel, még így, messziről szeretve is.
Megvan a jobb helye ugyanezeknek az energiáknak, Drornál például – aki folyton változik –, most épp a kávézást hagyta el, és elkezdett akupunktúrára járni, lassan nem tudok lépést tartani vele. „Menő, hogy ilyen vonzó férfi vagy, azt sem bánom, ha lefekszel valakivel” – mondom neki, és komolyan is gondolom, a férfi ha szabad, mindig visszajön. Egyedül az bánt, hogy ebben nincs kölcsönösség, Drornak nem tetszene, ha összeszűrném a levet valaki mással. Még szerencse, hogy az élet megkímél ezektől a dilemmáktól, a házas jeruzsálemi férfiak szexualitására kár szót vesztegetni. Talán ha elkezdenének végre a testükkel foglalkozni más lenne a helyzet, de ez a fordulat egyelőre várat magára. Drorral az otthonunk köré tekerjük a közös fonalunkat: eddig mindig ki tudtuk csomózni ha összegubancolódott, maradjon is így.
