Abban a percben kezd esni az eső, amikor kilépek az épületből a Givat Ramon. A bicikli ülése szerencsére még nem vizesedett át, jeruzsálemi eső esik, azaz az esőcseppek szépen, egyenletesen hullanak az égből. Nem zuhog, nincs mabul, vízözön, ami után pince és padlás nem marad szárazon. Nem zavar különösebben hogy esik, a szokott tempómban haladok az Izrael Múzeum melletti bicikliúton. Valakik valamiért térkövet raktak le, hogy a bicikliút végét jelezzék, ami sosem szúrt eddig szemet. Ahogy azonban az aszfaltról a szokásos sebességemmel ráfordulok a kőborítású részre, hogy a görög kolostor felé vegyem az irányt, hirtelen megérzem, hogy baj van. A fordulót már nem fejezem be, kicsúszik alólam a bicikli. A sisakom oldala koppan a térkövön, „basszameg” – ezt errefelé nem értik, reagálok azonnal magamra, és akkor már azt is rögzítem gondolatban, hogy nem lehet nagy a baj, hiszen a fejem még működik. A biztonság kedvéért ezért fekve maradok, és a szürke eget bámulom, rosszkor jött ez az eső. Ha elkezdenék számolni, háromra biztosan idepattanna valaki, hogy segítsen. Így is történik. Nagyot szólhatott az esés, mert visszajött az a fickó, akinek a hátát láttam utoljára az esés előtt. Felhúz, „ha-kol beszeder?” – Fogjuk rá. Felülök a biciklire, folytatom az utamat, Rafi vár az iskolánál.
Rafi bicajjal ment ma suliba, új vétel, peszahra kapod, ismételgetem neki, mióta megkapta az ajándékot, nehogy elfelejtse. Purim előtt vettem meg az ajándékát, mert Rafi mostanra nőtt meg akkorára, hogy a 16-os biciklijéről átülhessen a 20-asra, amin hét sebesség és váltó van. Arról nem is szólva, hogy a peszah előtti héten, amikor a többi szülőnek is eszébe jut majd, hogy biciklit vegyen a gyerekének, tuti ki fog fogyni a készlet. Rafi mostantól nem ússza meg, hogy feltekerjen az iskolába a hegyre.
Az esés volt a jel, hogy le kell lassulnom végre. Kihagyok két edzést, Dror képletesen szólva a lábaim elé borul, „csak nem töltöd itthon az estét?? Te tényleg beteg vagy, ha edzésre se mész”, „nem vagyok beteg, csak pihennem kell” – válaszolom, Dror elnémul, ezeket a szavakat még nem hallotta a számból. Felhívom Dovot az edzőmet, beütöttem a fejemet, nem jövök egy pár napig. „Vigyázz magadra!” – szól az intelem, most már vigyázok, megígérem.
Ha holnap is esni fog az eső, visszamegyek a pszichológusomhoz, mondom Drornak, nem bírom tovább a hideget és az esőt. Aztán nem esik többet, de a hideg marad. Dror egyik este visszatenné a kiolvasztott halat a hűtőbe, amikor meggondolja magát: maradhat a hal a konyhában, hiszen ott sincs melegebb, mint a hűtőben. Fűtünk, és mégsem eleget, én beköltöztem a fekete flízembe, amit télen minden jeruzsálemi – főleg a férfiak persze – hord a farmer és a Blundstones-bakancs mellé, és nem veszem le otthon sem, minek, ha olyan jól melegít.
A szombat esti edzésre csak nézőnek ülök be, érdekes perspektíva kívülről szemlélni azt, amit belülről jó átélni. Hová jut az a sok energia, ami a kétórás edzésen felszabadul belőlünk, és mit lehet kivinni belőle a világba? A kínai csi-re és a japán ki-re nincsen héber szó. Van-e létjogosultsága valaminek, amit nem ismer a szótár? Bizonyára van, különben nem gyakorolnám heti tíz órában, honnan hová tart az energia. Ugyanakkor a szó és jelentéstartalmának hiánya megmutatja, mennyire kilátástalan a célom, hogy a küzdősport értelméről és hasznáról meggyőzzem azokat, akik maguk nem mozognak ebben a világban.
A testünkben megnő a ki mennyisége, ha mozgunk, és a természetben is van belőle sok, főleg a tengernél. Mióta láttam a halált, közelebbi kapcsolatban vagyok vele, mint korábban: ha a ki kimegy a testből, akkor van vége.
Hétfőn a tüntetésre tartva visszatérek az esés színhelyére. Pár méterrel előttem három férfi halad, egyikük így szól: „nyitva van az Izrael Múzeum szombaton?” – A kolostor és a múzeum közötti domboldal aljában vagyunk, ahonnan még hátravan bő húsz perces séta a Knesszethez. Jogos a kérdés, és mégsem, hiszen a múzeum nem szupermarket, és a jegyet meg lehet venni elővételben. Megint igazolást nyer, hogy rossz Jeruzsálem sajtója Izraelben, mert nem ad valós képet a városról. Aki csak a médiából tájékozódik azt hiheti, hogy nem laknak szekuláris emberek a városban, vagy ha laknak is, szombaton otthon ülnek a négy fal között. Lesz-e változás ebben? Lesz, tíz év múlva talán így szól majd a kérdés: „és az Izrael Múzeum létezik még?”.
