Keményen indult a reggel:
Fél 8-kor találkozó egy titkos helyen a konvoj-harcostársakkal, akikkel együtt fogjuk akadályozni a forgalmat, miután a több százezres tüntetések sem bizonyultak elégnek, a kormány tovább tolja a kneszetben, mintha mi sem történt volna, a diktatórikus rendszerváltás jogi törvényeit, a demokratikus fékek és ellensúlyok szétverését.
Szerdán a harag napja, az egész országban forgalomleállítások.
Szépen telezászlózzuk kék-fehérre a kocsikat, megbeszéljük a stratégiát és a taktikát, és indulunk, olyan 20 kocsiból áll a konvoj. Maximum 30-cal araszolgatunk az autópályákon, amerre járunk, a forgalom szinte leáll. Néhányan a középső ujjukat mutatják nekünk – ezeknek finoman és nőiesen visszamutatom ugyanazt.
Sokkal többen vidáman a forradalmi rigmust dudálják ránk, hon-silton-olamtahton – ta-ti-ta-ti-ta-ta-ta. Kodályi zenei műveltségemnek ismét rengeteg hasznát látom, pontosan ismételgetem dudaszakadtamból vissza nekik.
A 443-ason olyan bő félórára keserítjük meg Izrael népének életét, javukra szóljon, hogy a reggeli rohanás ellenére a kocsik jó kilencven százaléka barátságosan tűri. Az élen haladók előzgetik egymást – konkrétan egy volt rendőrtiszt a csoportunk vezetője, aki az induláskor pontosan elmondta, mit és hogyan tegyünk, hogy megússzuk szabad lábon ezt az akciót, de persze semmire sincs garancia.
Pont őt kapcsolják le a rendőrök, más állt a helyére, látom, ahogy gyártják a feljelentését az út szélén. Sebaj, mások az élen, benne volt a pakliban, az ellenállásnak vannak jó ügyvédjei. Nélküle szabotáljuk tovább Izrael forgalmát ezen a napon, melyen több demokrácia-romboló törvényt is meg akar szavaztatni Netanjahu 64 fős többségével a 120 fős kneszetben. Alaptörvényeket, felszámolni azokat a jogszabályokat, melyek a demokráciát biztosították eddig. Mindezt anélkül, hogy ezt előre bejelentette volna a választások előtt, amikor a drágaság letörésével és ingyenes bölcsődei ellátással kampányolt alig pár hónapja.
A konvoj Bét Horonnál visszafordult, az ottani hídról megvolt a győzedelmes kép a hatalmas dugóról, amit okoztunk, már fenn is van az interneten. Visszatérőben a Silat kereszteződésnél épp egy új konvoj szerveződik, kérdezik, megyek-e velük. Ugyan már elég fáradt vagyok, de beszállok. Olyan 10–15 kocsival elmegyünk egy sarkot a Silat bevásárlóközpont felé, majd vissza egy baromi forgalmas kereszteződésbe, ahol autóinkkal megállunk, kiszállunk, magasra tartva lengetjük zászlóinkat, és farkasszemet nézünk a pillanatok alatt hatalmasra duzzadt kocsisorral.
Ez az út ciszjordániai telepek felé vezet, egy autóban ülő férfi azt kiáltja felém, hogy „sarmuta” (ringyó), majd leönt forró kávéval. Csak a középső ujjammal válaszolok, letörlöm az arcom. Tényleg ideje lenne egy kávénak, de nem ebben a formában, gondolom. Vigasztal, hogy neki sem maradt mit inni.
Jó negyedóra tumultus és mega-káosz után felkerekedünk, és a szokásos 20 km-es sebességgel átmegyünk leparkolni egy buszmegállóhoz. Éppen a továbbiakról eszmecserélünk, amikor odajön egy rendőr vörös fejjel, és pont az én kocsimra mutat, hogy kié. Mondom, az enyém, mire közli, hogy lassítottam, és majdnem balesetet okoztam a kereszteződésben, és ezért elveszi a jogsimat.
Kénytelen vagyok a kezébe adni, elindulunk, velünk egy tüntető harcostársnő, és magyarázom, hogy azért mentem lassan, mert tele volt az úttest tüntetőkkel, és valóban, folyamatosan olyan 300 gyalogos–zászlós tüntető áll ebben a kereszteződésben, hol elzárják testükkel a forgalmat, hol átengedik az autókat, ettől vörös a rendőr feje. Persze a konvojunknak sem örült.
Ezt a harcostársnőt még életemben nem láttam tüntetéseken. A helyi állandó társaságot jól ismerem, de az utóbbi hetekben hihetetlen tömegben új arcok bukkantak fel a demokrácia védelmében, sokan kipával, nők fejfedővel. Szóval ez a nő még nálam is sokkal szebb ékesszólással tárgyalni kezd a rendőrrel, mondja neki, hogy érte is állunk itt, a benzingőzben, és rikoltozunk órák óta, számukra is végezzük a munkát, hiszen neki sem lesz jó a diktatúra, gondoljon csak Magyarországra. Harsányan bólogatok, hogy én csak tudom, onnan jöttem Izraelbe. Szó nélkül visszaadja a jogsim, s mondja, hogy hajtsak el.
Rávigyorgok, megköszönöm, leparkolok nagyon szabályosan, és egy szál izraeli zászlóval vonulok vissza kiabálni és lobogtatni. Mindenki rám mosolyog, s én újabb fél óráig próbálom megakadályozni a kereszteződésben, hogy Izraelben is diktatúra legyen. Fél kettő lett, mire hazaértem.
Nektek hogy telt a mai reggeletek?
Újságíró
