Eyal Doront hallgatom az auditóriumban. Az első mondat után rájövök, hogy honnan ismerős ez az ember, a HR-osztály négy éve is őt hívta meg az éves munkahelyi összejövetelre. Azt tervezem, hogy az előadás végén felteszem neki a kérdést, hogy valóban kétévente költözik-e a családjával, ahogyan négy éve ígérte. Eyal megelőz, és maga meséli, hogy újra költöznek, ezúttal három év után; nála ez életprogram, így tanítja a gyerekeit a jövőre, vagyis arra az életre, amelynek a rugalmasság és az alkalmazkodóképesség a kulcsa. Akkor hát köszönetet mondhatok a Tama 38 program kezdeményezőinek a házunkban, akik az emeletráépítésben és a lakások öt szobássá bővítésében látták meg a jövőt, tulajdonképpen milyen klassz, hogy a lakásból, amelyben két éve lakunk, leghamarabb egy év múlva költöznünk kell, eddig nem jutott eszembe, hogy a gyerekeket és magunkat eddzük arra, hogy megfeleljünk a jövő kihívásainak.
Találj ki új szakmát, mondta négy éve a jövőkutató, most meg arról beszél, hogy ha problémád van, túlozd el a négyszeresére, úgy keress megoldást. Ha négy gyerek miatt nem tudsz tanítani, gondolj arra, mit csinálnál, ha huszonöt ilyen gyerek lenne az osztályban. „Kimennék a teremből” – válaszoljuk egy emberként. Eyal arról magyaráz, hogy rá kell kérdezni, mi az, hogy osztály, és mit tanítunk benne, és nem a régi struktúrában kell megadni a választ arra a kérdésre, amit a régi struktúra szabályai szerint tettünk fel. Jól van, holnaptól én is ezt fogom tenni, ha egyszer végre ki tudom aludni magamat. „Most jött el a ti időtök, a bölcsészeké, mert nem elég programozni, a robottal utána beszélgetni is kell” – mondja Eyal búcsúzóul, köszi.
Este Drornak mesélem, mit tanultam ma, azonnal vérszemet kap, és már pötyögi a ChatGPT-be a kérdést, hogy Isten szerint Nietzsche meghalt-e már. Nem is kell sokat várni a válaszra: Nietzsche már meghalt, de Isten szerepére ebben egyelőre nem született tudományos magyarázat. Nincs megállás, jöhet a következő kérdés: mi volt Magyarország szerepe a második világháborúban? Aztán Dror elém teszi a laptopot a válasszal. „Korrekt” – mondom neki, erre Dror Eyal Doron szellemében azt mondja, hogy érvényét vesztette a BA fokozat bölcsészetből. „Jól előreszaladtál”, válaszolom, nekem gyors ez a tempó, egyáltalán, miért kell nekem a jövőn gondolkodnom, ha a saját múltammal sem vagyok képben? Dror már a következő költözésünkről fantáziál, én épphogy feldolgoztam, hogy új lakásban lakunk, még így is, hogy a szomszéd utcába költöztünk.
Szmotricsnak, Izrael pénzügyminiszterének nincs történelemből diplomája, Lidicéről nem hallott. Szmotrics az egyik arab terrorista falujának az eltörléséről fantáziált, amit később visszaszívott, nyilván felvilágosították, már előfordult a történelemben, hogy egy politikai gyilkosság után eltöröltek egy falut a föld színéről. Két nappal később női párttársa értekezik a terroristák halálbüntetéséről, amiről izibe be is adott egy törvényjavaslatot. „Visszamenőleges hatállyal?” – kérdezi Liebeskind –, „Csakis, mielőtt a most börtönbüntetésüket töltő gyilkosokat fogolycserével kicserélik”. Így indul a napom, illetve indulna, ha az első sokk után össze tudnám magam szedni annyira, hogy kitaláljam, hogyan lehet ezek után még bármilyen értelmes tevékenységet végezni ebben az Országban. Első lépésként le kell szoknom a reggeli rádiózásról.
Szerdán elkísérem Rafit az Ofek nevű program vizsgájára. Izraelben minden hétéves gyerek kitölti a logikai és nyelvi kompetenciát mérő tesztet, Rafi az első szűrőn átment, most jön a második. Az osztályából négyen jutottak be a második körbe, Oren fia is köztük van. Kiryat Yovel városrész állami iskolájának udvarán gyülekeznek az okostojások, Rafi nem akart eljönni, de aztán rábeszéltem azzal, hogy ha papírja is van róla, hogy okos, akkor szabadabb lesz az osztálytársainál, például hetente egy napot együtt lehet a többi nagyfejűvel egy másik iskolában, ahol szabadabb az élet. Az iskola udvarán focizunk, megfuttatom Rafit a vizsga előtt, hogy jobban tudjon koncentrálni, aztán behívják a gyerekeket, az iskolába a szülők már nem mehetnek be.
Több hónap után hallgatok a jó szóra, vagyis a barátnőm tanácsára, és két év kihagyás után időpontot kérek a pszichológusomtól március második felére. Az Oren-jelenség válságtünet, ideje szembenézni a dolgokkal. A meditáció-tanárom mondta egyszer, hogy amikor nem tudunk megbirkózni egy problémával, akkor arra gondoljunk, hogy ez a mára érvényes, tehát azt kell mondanunk magunknak, hogy ha most nem tudunk szembenézni valamivel, akkor ez nem jelenti azt, hogy a jövőben sem fogunk tudni. Változunk az idővel, így a probléma is változik, talán. A jövőben kiderül.
