Sarale

„Berale, Berale, cei ha-huca”, szól a rigmus a fejemben a felvonón, körülöttem az Alpok havas csúcsai, mellettem heves hollandok ülnek, érezhetően a sokadik korsó sör után. Ez a „Csiga-biga gyere ki” héber változata, könyv-formában is. Múlt szerdán a kedves Berale csigából Sarele lett: „Sarale, Sarale, cei ha-huca” – csalogatták a Kikar ha-medinán spontán összeverődött észak tel-aviviak Sara Netanjahut a fodrászüzletből, de ő nem mutatta meg a frizuráját, igaz, nem is égett a háza, és vajat se kapott volna, ha kijön. A ynet élőzött a helyszínről, így a jeruzsálemi dolgozószobámban ülve is részese lehettem a legutóbbi tüntetéshullám számomra eddigi legviccesebb epizódjának.

De ez már történelem, hiszen egy hét is eltelt azóta; a felvonóból visszagondolva olyan, mintha évtizedes távlatból néznék vissza rá. Bár már ott tartanánk. A Hundskogelbahnon ülök, amely a síparadicsom huszonhat síliftjének egyike, ez visz a legmagasabbra, ezért választottam, no meg azért is, mert piros – középhaladó – pályák visznek mellette. Igaz, a  piros pályákat egy hajszál választja csak el a feketéktől, de ez fontos hajszál, hiszen minden a fejben dől el. A fekete pályán az menjen le, aki három éves korától minden évben síel, a többieknek ott a piros, elég sok kihívást rejteget az is.

Ausztria félelmetes a gazdagságával és rendezettségével, látványos a kirakat, síedzőnk szerint a hátsó udvar azért más képet mutat. A négynapos sívakáció alatt azonban nem kell benézni a hátsó udvarba, úgyhogy a default vájkálós búvár-üzemmódot elhagyva a felszínen sikló síelővé változom a tengerszint feletti kétezer méteren, itt a felejtés ideje, nem kell tudni, honnan jöttünk és hová tartunk, megszűnik a múlt és a jövő, csak az örök jelen van, és a hó, ami mindent betemet. Dror is rááll a lécekre, az első nap végén még nincs meggyőződve róla, hogy a síelés jó, de a második naptól fogva nem lehet őt leszedni a hegyről, illetve az Übungsliftről. Rafi három nap után kiszáll, elfáradt, jár neki a pihenés, sok volt a háromszor két óra síelés a síedzővel. A pénztárcának is.

Az osztrák a kiválasztott nép. Szép, szőke és magas fiúk-lányok, férfiak és nők mellett reggelizve jutok erre a következtetésre. Olyan, mintha egy filmben volnék, vagy álomban, amely nem az enyém, de mondjuk Leni Riefenstahlé: szép emberek reggeliznek sportszerkóban, nincs ebben semmi különös, nekem mégis földrengető élmény. Hirtelen itt az Alpok közepén, a friss bécsi élményeim hatására és a szálloda közönségét elnézve megértem, hogy Magyarország sokkal közelebb van Izraelhez, mint ahogyan eddig hittem. Az igazi törésvonal az osztrák határnál húzódik.

Bármennyire is vonz a hegy, mégsem jutok Hans Castorp sorsára, négy nap elteltével visszavonatozunk Bécsbe. Péntek este landol a gépünk Tel-Avivban; az átmenet a télből a nyárba nem megy zökkenőmentesen, Dror beteg, én fáradtan kelek szombaton, a gyerekek viszont erejük teljében vannak, Rafi kikönyörgi a mozit. Nem először fordul elő, hogy egyedül ül be a nézőtérre, de el is kell jutni odáig, ezért hárman autóba ülünk. Nadav nem alszik el az úton, jobb híján beviszem a multiplex-mozi dzsimborijába. Hangosan szól a techno, nem tudom, azért-e, hogy elnyomja a gyerekek zsivaját, vagy egyszerűen csak ez az előírás, mindenesetre a zaj a tehetetlen létezéssel együtt a szivacsdarabokkal és műanyaglabdákkal töltött medencékkel és trambulinokkal, számomra az izraeli élet metaforája. Tavaly itt voltunk az egyik osztálytárs születésnapján, hát persze, mit kívánhatna egy izraeli hatéves kisfiú többet, mint hogy a dühöngőbe hozhassa el a barátait, ahol mindenki azt csinál amit akar, és ami a szülőknek is kényelmes, mert nagy pénzért meghívhatják az egész osztályt (ez előírás, Izraelben a szülinapozás közösségépítő esemény, nem babazsúr, mint Magyarországon), jöhet a pizza és a kóla, beszélgetni úgyse lehet a hangos zene miatt. Rafi azóta mondja, hogy neki is itt lesz a születésnapja, egyelőre le tudtam szerelni azzal, hogy akkor sajnos egyedül kell megszerveznie az eseményt.

Megvan még az Ország, lehet folytatni az építkezést.