Lassan akklimatizálódunk Izraelhez Ausztria után. Segít a jeruzsálemi hideg, mégsem tört még ki a nyár, mint ahogyan azt a tel-avivi leszálláskor szuggeráltam magamnak. Melegebb van, mint Bécsben, de azért tíz fok alá hűl a levegő estére, és még kell a meleg vizes palack az alváshoz. A héten új dalt tanítgatok Nadavnak: „Télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van, sohasincs jó idő, mindig esik az eső” – na, ezt a dalt sem lehetne héberre fordítani a kulturális különbség miatt, hiszen az izraeliek örülnek az esőnek. Ahogy kipás kollégám is megmondta a héten: „Izraelben mindig jó idő van, ha esik az eső, akkor azért, ha süt a Nap, akkor azért.” De jó lenne, ha belém is ennyi optimizmus szorult volna, könnyebb volna az élet. Vagy mégsem? Nadav nem panaszkodik a dal szövegére, és én sem bánom, hogy beletöltök a gyerekembe egy adag magyar pesszimizmust, jól jön az még később, ha még nem is tudom, hogy pontosan mire.
Visszarázódóm az izraeli hétköznapok dzsungelharcos tempójába, hétfőn autóval megyek az irodába, aztán kora délután haza a biciklimért, mert a nagy forgalom miatt esélytelen, hogy autóval menjünk az iskola után a gyerekkönyvtárba Rafival. Átülök a biciklire és föltekerek a hegyre az iskolához. Rafi két óra húsz perckor jön ki minden nap a suliból, kivéve a keddet, mert akkor másfél órával hamarabb. Éppen egy éve, Peszah előtt vettük ki a napköziből, mert nem bírta a tanulás utáni üres órák feszkóját. Az osztály huszonnégy gyereke közül csak Rafi és Oren fia nem napközis. A hegyre fölfelé biciklizve gyors fejszámolást végzek: a huszonnégy gyereknek huszonöt apja van (az egyik gyereknek kettő, szivárványcsalád), ha Drort és Orent nem számítom, ez épp huszonhárom férfi, akibe belezúghattam volna, ha a sors szeszélyéből az ő gyereke jönne ki az iskolából az enyémmel egy időben. A zavarbaejtő felismerés megnyugtat, akkor ilyen szemmel fogom nézni az apukákat ezentúl, miért nem ő, vagy inkább itt ez a másik? Persze már megint magamat csapom be, Oren nem romantikára kell, hanem az új énem megalkotásához, és ezt ki is fogom facsarni belőle. Ehhez viszont ő kell, nem a másik huszonhárom.
A könyvtár után még két helyre megyünk ma délután. Először eltekerünk Nadavért az oviba, ahová Dror is befut fél órával később a munka után. Az udvaron átveszi a kicsit, mi pedig Rafival továbbgurulunk a vendégségbe, ahová öt gyereket várnak az osztályból. Mi már szerencsére túl vagyunk a vendéglátás kötelező körén. A gyerekek széder-tálat készítenek az ünnepre, ami arra figyelmeztet, hogy már csak bő két hetünk van hátra az ünnepig. Idén itthon fogjuk tölteni a Peszahot: a gyerekeknek kéthetes szünidő jár, nekem egy hét, Drornak négy nap. Vidám az élet, tele kihívásokkal. Azt tervezem, hogy az utcánk melletti parkban leszünk a peszahi ünnepi és félünnepi napokon, valószínű, hogy a többi család nem lesz ennyire kreatív, így üres lesz a park, és nyugodtan, csöndben fog telni az ünnep.
„Két nyolcadikos csoportot kapsz, csoportonként 7-8 gyerek, csak fiúk”, most kéne felállni és azt mondani, hogy köszönöm, de nem vállalom, aztán mégsem ez történik, ülök tovább a széken a gilói gimi tanárijában, velem szemben a művészetterapeuta, aki az iskola terápiás központját vezeti. „Kihívás lesz csak fiúkkal dolgozni, nekik is az lesz egy nőtől tanulni” – válaszolom, és érdeklődöm, hogy van-e más mozgással, sporttal foglalkozó kolléga a csapatban, nem lep meg a negatív válasz. Az iskolában 900 gyerek tanul, hetediktől tizenkettedik osztályig, az épület messziről és közelről nézve is börtönnek néz ki. Amikor megérkezem, éppen a kapussal veszekedik egy sor diák, hogy engedje be őket, közben négyen-öten a másik irányba, kifelé mennének, de a kapus egyik csoportnak sem enged. Az egyik gyerek megunja, és átmászik a kerítésen. Akkor mégsem börtön. Hazaérve elsírom Drornak a bánatom, hogy nem értem magamat, mit keresek én ezekben a szituációkban, és egyáltalán, Gilóban, a jeruzsálemi nyolckerben. Dror első kérdése, hogy mennyit fizetnek. A fejét fogja, amikor megtudja, hogy egyelőre semmit, merthogy a gyakornokok nem kapnak pénzt. Azért kell dolgoznom, hogy megkaphassam az oklevelet a Wingate-től, és papírom legyen róla, hogy terápiás küzdősport-tanár vagyok, Dror is tudja ezt, mégsem érti, hogy miért nem kérdeztem rá a fizetségre.
Pénteken rendezik a Jeruzsálemi Maratont, az iskola és óvoda zárva, mert a mi városrészünkben is átfut a mezőny. Lassan levonul a mezőny, így még éppen átérünk Tel-Avivba a Kaláka-koncert kezdésére. A Kalákával nőttem fel, a Kalákával megyek a sírba, és az időt, ami a kettő között van, a Kalákával szeretném eltölteni.
