A Tisbi fivérek

Tisbi Illés (Schwarz Sándor, 1908−1992)

Az erdélyi zsidóság nagy része nem vont le messzemenő következtetéseket az észlelhető előjelekből, mégis voltak, akik már fiatal korban érezték a közelgő katasztrófát. Tisbi Illés ultraortodox családban született 1908-ban, a Nagykároly melletti Szaniszló faluban. Gyermekkora nagy részét a Tóra-tanulásnak szentelte. Már ötéves korában, a szokásosnál jóval korábban kezdte a Talmudot tanulmányozni. Tizenegy éves korától Brach Saul rabbi nagykárolyi jesivájában folytatta a tanulmányait, itt találkozott először a szigorúan tiltott világi irodalommal. Tizennégy éves korában, amikor a Kolozsvár melletti Bánffyhunyadon Grünwald Jaakob rabbi jesivájában tanult, már tevékenyen részt vett a cionista mozgalomban, annak ellenére, hogy a jesiva vezetője üldöztette emiatt. Elmondása szerint a Kolozsváron megjelenő cionista napilap, az Új Kelet hatására már tizenegy évesen cionista volt. Tanulmányai befejeztével és egy sikertelen próbálkozás után, hogy apja nagykárolyi vállalkozásába besegítsen, verseket, esszéket és elbeszéléseket jelentetett meg cionista lapokban magyarul és héberül. Nagyváradon csatlakozott a hebraisták csoportjához, akik a modern héber nyelvet tanulták, és bekapcsolódott a Mizrahi szervezetbe. Húszévesen Budapestre költözött, és bekerült Patai József Múlt és Jövő című, irodalmi, művészeti, társadalmi kérdésekkel foglalkozó, cionista szellemű folyóiratának a szerkesztőségébe. Tisbi csaknem öt évet élt Budapesten, közben egy évet Bécsben töltött, hogy „magába szívja a város gazdag kultúráját, pezsgő héber kulturális életét”.

Budapesti évei alatt magyarul adta ki Sötét percek éneke című verseskötetét, ahogy magáról írta: „Két nyelven váltam költővé – magyarul és héberül.”

Tisbi, a fiatal költő 1932 júliusában Nagykárolyban tartózkodott a román parlamenti választások előtt, és részt vett a zsidó párt választási kampányában. Beszédében örömének adott hangot, hogy az erdélyi zsidóság a nehézségek ellenére is helytállt, és megjegyezte: „Véget ért az a nevetséges (abszurd) helyzet, amikor ’ha te vered az én zsidómat, én is verem a te zsidódat’ felkiáltással kaptak össze a bőrünkön.”

Annak ellenére, hogy Tisbit személy szerint nem érte antiszemita támadás, fiatal korától kezdve arról álmodott, hogy alijáznifog. Ezt az álmot 1933-ban váltotta valóra. Turistaútlevéllel alijázott, és ahogy fogalmazott, „elfelejtett visszamenni”, és illegálisan maradt Erecben. 1943-ban így írt az önéletrajzában: „Mivel turistaként érkeztem, mind a mai napig illegálisan tartózkodom az országban. Voltak ebből gondjaim a múltban, és lesznek is még a jövőben. […] Hivatalos nevem máig Schwartz Sándor […], ugyanis az illegalitás miatt nem tudtam hivatalosan megváltoztatni a nevemet.”

Amikor a Múlt és Jövő szerkesztősége alijázása előtt búcsúztatta, Tisbi héberül búcsúzott társaitól:

A fényt és a sötétséget, ezt a két természeti jelenséget az ősidőkben, a természeti vallások idején hatalmas istenségként tisztelték, de máig tart érezhető befolyásuk az emberiség és az egész univerzum életére. A fény minden jónak, a szépségnek, a tisztaságnak, a boldogságnak a szimbóluma, a sötétség pedig mindennek ellentéte, minden rossz megtestesítője. Boldog, aki a fény drága kincsét élvezheti, és jaj annak, aki sötét csillagzat alatt született. Különösképp, ha művészként, költőként az érzelmei kitörni vágynak, formát kívánnak ölteni, mert mily sötétek a művei, ha fényt sosem látott.
És itt vagyok én, én, a sötétség szülöttje! A több ezer éve sötétségben vándorló szerencsétlen nemzet fia. Fiatalságomat homályos szobákban, ősrégi, porladozó könyvek megőrzött lapjai közt töltöttem, és sosem láttam fényt. Az én fejem fölött is felkelt a nap, de lelkemig nem értek fénylő sugarai, ezért lettem gyászos, sötét költővé. A ma itt elhangzó verseket is sötét keserűség itatta át, a galut fátyla borítja őket.
De jó hír ért: rám is, rám is felvirrad végre a nap. A sötétség szülöttje a fény felé menetel! A Jordán folyó és a Kineret partján fekvő, nappal áldott, fényáradatban fürdő országban, ott, keleten, ősi múltunk földjén, ott ér majd a virradat, és elszakad mai költészetem fekete fonala, s helyébe fehér fonál kerül, az öröm és a fény fonala. És most ezzel a kéréssel búcsúzom tőletek: adja az ég, hogy a mai este legyen költészetem utolsó sötét estje, és találkozzunk újra Erec-Izraelben életem első, fényben tündöklő estjén.

A nagykárolyi haszid rabbi, Teitelbaum Joel szörnyű haragra gerjedt amiatt, hogy a fiatalok olyan cionista csoporthoz csatlakoznak, mint amilyen a Ceirei Mizrahi, amelyet Tisbi Illés öccse, Perec vezetett. Tisbi így írt a „rabbiterrorról” a Darkénu című, magyar nyelvű cionista lapban (1933. január):

„A carei C[eirei]. M[izrahi]. tagjainak rendkívül sokat kell szenvedni az ottani főrabbi terrorja miatt. Állandóan maga elé idézi a tagokat vagy szüleiket, heremmel és iszurral fenyegeti házaikat, ha nem lépnek ki a C. M.-ből. A fenyegetés hatása alatt három tag lépett ki a C. M.-ből.”

A Ceirei Mizrahi fiókszervezet nagykárolyi megalakulása alkalmából Teitelbaum Kiáltványt tett közzé ezzel a szöveggel:

Miután a gonoszság gyermekei és az ifjú semmirekellők, ezek a nevesincs suhancok, akik a Mizrahi álarca mögé rejtőznek, kiknek tisztátalansága még az áldozati tüzet is beszennyezné, kik már egy emberöltővel ezelőtt szent rabbijaink − erényük őrizzen meg minket −, majd később nemzedékünk nagyjai által is kiközösíttettek. […] Emiatt véltem úgy, hogy szigorúan figyelmeztetem hitközségünk és szent közösségünk tagjait: a legnagyobb odaadással őrködjetek fiaitok és leányaitok felett, nehogy – a Mindenható mentsen meg ettől – belekeveredjenek a tisztátalanok csoportjába, bármiféle gyülekezetébe, nehogy a megtévesztésnek és istentagadó romlottságuknak fogságába essenek, a Mindenható őrizzen meg minket ettől!

A Kiáltvány hátoldalára Tisbi héberül ezt írta 1933-ban:

„Ez a Kiáltvány az öcsém, Perec által vezetett Ceirei Mizrahi alapítása kapcsán jelent meg. Néhány héttel a Kiáltvány megjelenése után utaztam el Budapestről, hogy [alijázásom előtt] búcsút vegyek a szüleimtől. Mivel engem, a híres cionistát felhívtak a Tórához, Joel rabbi bezáratta a zsinagógát.”

Alijázása után Tisbi közösségi munkával és héberoktatással foglalkozott. Egy év múlva, 1934-ben külső hallgatóként beiratkozott a Jeruzsálemi Héber Egyetemre.

„Alijám előtt autodidaktaként tanultam világi tanokat […], gyakorlatilag a jeruzsálemi egyetemi tanulmányaim előtt sosem jártam világi tárgyakat oktató iskolában.” Filozófiai és kabbalatanulmányai befejeztével, 1943-ban doktori címet szerzett. „Nem tudom, miért, a kabbala egyre inkább vonzott, és tanáraim közül különösen nagyra becsültem Gershom Scholemet.”

Széles körű kutatásai és a kabbaláról meghívott előadóként tartott órái után 1959-ben a Jeruzsálemi Héber Egyetemen professzornak nevezték ki, zsidó és egyetemes filozófiát, Bibliát és kabbalát tanított. Tisbi a kabbalakutatás legnagyobb alakjai közé tartozott. De fiatalságából megmaradt vonzalma a versíráshoz. 1983-ban Elijahu Kedar álnéven jelentetett meg kötetet, a versek nagy részét még Budapesten és Bécsben írta. A budapesti búcsúfogadásra írt verséből is jól látszik, hogy Tisbi a Magyarországon és Romániában töltött éveit élete sötét periódusának tartotta.

Tisbi cionista világképéről tanúskodnak a Nagykároly és Vidéke szerkesztőjével, Gál Samuval váltott levelei. Néhány részlet Gál Tisbinek pár hónappal alijája után írt leveléből.

Carei, 1933. július 21.
Kedves Tisbi!
Én ki szeretnék menni Palesztinába. Ki szeretnék menni önző, egyéni érdekekből, hogy ott először magamnak és később ugyancsak utánam jövő családomnak megélhetést biztosítsak.
Nagyon jól emlékszem, kedves Barátom, legutóbbi beszélgetésünkre, mikor azt mondta: „Nekünk nincs szükségünk olyan emberekre, akik kijönnek azért, mert másutt nem találják már a megélhetésüket, és odamennek próbálkozni. Ha sikerül, ott maradnak, ha nem, továbbmennek. Nekünk építőkre és nem parazitákra van szükségünk. Olyan emberek kellenek nekünk, akik át vannak hatva attól a nagy zsidó eszmétől, és ezért küzdeni és kínlódni akarnak.” Körülbelül ezeket mondta. Szebben körülírva, áthatva a nagy eszmétől, de a lényeg ez volt. […]
U.i. Informálva vagyok arról, hogy egész garmadával kapja a leveleket azoktól, akik ki akarnak menni, és én mindennek dacára hiszem, hogy az én levelemre nem azt a választ [kapom, amit a többiek], nem abba a kategóriába sorozza, mint a többit.

Apja alijázási szándékának komolyságát hangsúlyozva lánya, Lili a következő sorokat fűzte a levélhez:

„Kedves Tisbi! Én is nagyon kérem, hogy minél hamarabb válaszoljon az apu levelére, mert tulajdonképpen az én eszmém az, hogy kimenjünk. Tehát várjuk levelét. Üdvözli, Lili.”

Gál Samu levele arról is tanúskodik, hogy a nagykárolyi zsidók közül a harmincas évek elején sokan már nem szülőföldjükön képzelték el a jövőjüket, bár felmenőik több mint kétszáz évvel ezelőtt telepedtek le a vidéken. Gál Samu szerint sokan gondoltak kivándorlásra, és ha lehetséges, akkor Erec-Izraelbe.

Tisbinek a jeruzsálemi Nemzeti Könyvtárban őrzött hagyatékában sok a Magyarországról és Erdélyből, köztük Nagykárolyból a háború előtt vagy utána érkezett levél, ezekben arra kérik Tisbit a levélírók, hogy segítsen alijázott családtagjaiknak. Tisbi valószínűleg nem hagyta válasz nélkül a segítségkérőket, erről tanúskodnak a köszönőlevelek és a megírt ajánlólevek is.

Segítő szándéka ellenére Tisbi nem festett túl derűlátó képet az akkori ereci gazdasági és politikai helyzetről, hogy felkészítse az alijázókat a rájuk váró, beilleszkedéssel járó nehézségekre. Néhány sort idézünk egy ismerősétől 1950-ben kapott levélből:

„Levele bizony nem a legragyogóbb körülményeket festi szemünk elé, de miután nem festünk légvárakat magunknak, és el vagyunk készülve különösen az első időkben a nehéz megélhetésre, nagy meglepetések nem nagyon érhetnek. Dolgozni fogunk, nem válogatunk a munkában, és reméljük, a jó Isten megsegít, és előbb-utóbb boldogulni fogunk. Pár napot lent voltunk Károlyban, ha lehet, még elhagyottabb, mint volt, onnan is mindenki készül.”

Tisbi Illés professzor kutatói munkásságát Bialik-díjjal, Rotschild-díjjal és 1979-ben Izrael-díjjal ismerték el. 1992-ben Jeruzsálemben hunyt el. A nyilvánosság számára hozzáférhető hagyatékát a jeruzsálemi Nemzeti Könyvtárban őrzik.

Tisbi Perec (Schwarz Ferenc, 1914−2001)

Illés öccse, Perec is a Nagykárolytól tizennégy kilométerre fekvő Szaniszlón született 1914 decemberében. Tizenhat éves koráig héderben és jesivában tanult. Világi ismereteit magyarul szerezte a nagykárolyi zsidó népiskolában és magántanároknál. Testvéreihez hasonlóan a nagykárolyi jesivában töltött évek alatt részt vett a Ceirei Mizrahi cionista szervezetben. 1932-ben a mozgalom képviseletében egy évig vezette a Mizrahi halucok alijára felkészítő táborát (feltehetően Felsővisón). Még 1935-ben, alijája előtt újjászervezte a mozgalom nagykárolyi szervezetét, amelyet annyi támadás ért az ortodox-haszid rabbi Teitelbaum Joel részéről. Valószínűleg 1934-ben, amikor a rabbi Szatmárba távozott, a mozgalom tagjaival együtt Tisbi is fellélegzett, alkalom nyílt a szervezet rendezésére.

Alijája után három évig Jeruzsálemben és Haifában építőmunkásként dolgozott. 1936-ban csatlakozott a Haganához,a régi jisuv cionista katonai szervezetéhez, majd két évvel később a Hagana megbízásából a jeruzsálemi rendőrségen tartalékos szolgálatot teljesített.

1941-ben a Jeruzsálemi Héber Egyetemen sikeres felvételi vizsgát tett, és megkezdte tanulmányait a bölcsészettudományi karon. Katonai tevékenysége és a függetlenségi háborúban teljesített szolgálata miatt a mesterszakot csak 1950-ben fejezte be. 1944-ben, még egyetemi hallgatóként, a Nemzeti Könyvtár munkatársa lett.

1946 novemberében Tisbi szabadságot kért az egyetem vezetőségétől, hogy a Joint és a Szochnut képviseletében Ciprusra utazhasson. Levelében így érvelt:

1) Általános humanitárius és nemzeti indok. A Joint közbenjárásával a hatóság engedélyezte négy tanár és egy óvónő működését a ciprusi menekülttáborban […], nagy örömömre a feladatra kiválasztott személyek egyike lehetek, és szent kötelezettségemnek éreztem elfogadni ezt az intézmények által rám kirótt feladatot [a döntésről Tisbit későn értesítették, ezért kényszerült kérvényét az utolsó pillanatban benyújtani], a késedelem nem lehet akadálya küldetésem teljesítésének, hogy a szerencsétlen menekülteknek a jisuvtól várt lelki és szellemi támogatást nyújthassam.
2) Igen fontos személyes indok. A menekülttáborban tartózkodik öcsém is, Sámuel, akit tizenkét éve nem láttam, és aki a pokol minden bugyrát megjárta, amíg a ciprusi menekülttáborba került. Aggodalmamra öcsémet a megpróbáltatások most sem kerülik el, három héttel ezelőtt a ciprusi menekülttáborban megbetegedett, […] a nicosiai katonai kórházban fekszik. […] Mondanom sem kell, hogy mennyire aggaszt öcsém állapota, és megértik, hogy mennyire szeretnék mellette lenni most.

Egyetemi évei alatt katonai kiképzéseken vett részt, 1948 márciusában bevonult, és a függetlenségi háborúban a Hagana Jeruzsálemért vívott csatáiban harcolt. A Ramat-Rachel elfoglalásáért folyó küzdelemben a lába súlyosan megsebesült. Leszerelése után igazgatói feladatot látott el az oktatásügyi és kulturális minisztérium és a Jeruzsálemi Héber Egyetem pedagógiai intézetének levéltárában és könyvtárában. 1956-ban, amikor a pedagógiai intézet az egyetem kötelékébe került, Tisbi a Nemzeti Könyvtár munkatársa lett, és nyugdíjazásáig, 1981-ig vezetői és könyvtárosi feladatkörökben dolgozott.

A Nemzeti Könyvtár egyik fő célja a héber könyvek, a zsidó nép galutban alkotott kézírásos vagy nyomtatott kulturális örökségének összegyűjtése a világ minden tájáról és megőrzése Izraelben a következő nemzedékek számára.

A könyvtár másik fontos célja a hebraisztika és a humán tudományok területén működő kutatók rendelkezésére bocsátani a könyvtár állományát. A könyv-, periodika- és kéziratgyűjtemények rendezése, katalogizálása, hogy olvasó és kutató könnyen kezelhesse.

Tisbi Perec a könyvtár vezetőtestületében főkönyvtárosként éveken át az állomány gazdagításán fáradozott felvásárlás vagy jótékony adományozás útján, azoktól, akik megértették, fontos a könyvek megőrzése a könyvtár polcain.

Azokban az években, amikor Tisbi Perec a legmagasabb szakmai beosztásában, főkönyvtárosként dolgozott a könyvtárban, és nyugdíjba vonulása után is részt vett a területéhez tartozó fontos vállalkozásokban.

Az egyik megvalósított terv az amszterdami portugál zsinagóga mellett a Montezinos Könyvtár húsz évre szóló kölcsönvétele és Jeruzsálembe szállítása volt. Ez alatt az idő alatt a gyűjteményt népes kutató- és olvasóközönség használta.

Tisbi kezdeményezte, hogy a könyvtár szimbolikus összegért vásárolja meg Israel Mehlmann judaikagyűjteményét. Tisbi segítségével választottak ki ezernyolcszázkilencvenhárom könyvet, ezek közül ezerkétszázhuszonegy akkor került először a könyvtárba, és közreműködött a gyűjtemény részletes és elegáns katalógusának megjelentetésében. Tisbi a könyvtár kiadójában is működött, ritka kiadványok kis példányszámú reprintjének megjelentetését segítette.

Miután nyugdíjba vonult, Tisbi ideje nagy részét a héber nyelvű könyvek kutatásának szentelte, és számos előszóval és bibliográfiával ellátott cikket írt erről szakfolyóiratba. Legfontosabb az Olaszországból, Spanyolországból és Portugáliából származó, héber nyelvű ősnyomtatványokról szóló cikksorozata. A cikkekben Tisbi nyomtatási helyük szerint veszi sorra a részletesen elemzett ősnyomtatványokat.

Tisbi Perec Jeruzsálemben hunyt el (2001). Ősnyomtatványokról szóló, kutatható hagyatékát a Nemzeti Könyvtárban őrzik.

Tisbi Sámuel (Schwarz, 1924−1947)

Illés és Perec öccse, Sámuel 1924. szeptember 30-án Nagykárolyban (testvére, Lea szerint ő is Szaniszlón) született. A Grosz Sámuel rabbi vezetésével működő héderben és jesivában tanult. Tizenöt éves korában készült alijázni, de a második világháború kitörése megakadályozta ebben. 1944-ben szüleivel és családtagjaival együtt az auschwitzi koncentrációs táborba deportálták, ahol szenvedések sorozatán ment keresztül. Amikor az amerikai csapatok felszabadították a tábort, Tisbi már félholt volt. 1945 végén a bergen-belseni DP- (hontalan) táborba került, és az alijára készülő fiatalok számára a kibuc életforma előkészítését szervezte.

A Hagana soraiban századosként több német és lengyel zavargók elleni akcióban vett részt. 1946-ban Olaszországba ért, felhagyott az alijára előkészítő munkával, és csatlakozott a Hanoar Hacioni szervezethez. Hosszas készülődés után végül egy, a második világháború zsidó hőseinek emléket állító hajó fedélzetén indult Erec felé, de az angolok feltartóztatták, és Ciprusra, a menekülttáborba vitték a hajó utasait. Csak 1946. december 19-én szabadult és érkezett meg Erecbe. Jeruzsálemben a Haoved Hacioni szervezet tagja lett, alijázókat toborozott a Hagana kötelékébe.

Miután az ENSZ kihirdette a Palesztina felosztásáról szóló határozatot (1947. november 29.), folytatódtak a zsidó–arab összetűzések a brit mandátum területén. Tisbi a katonai szervezethez csatlakozott egy jeruzsálemi kerület védelmében, veszélyes küldetéseket teljesített Jeruzsálemben és Galileában. 1947. december 26-án csapatával az elszakított Hartuv mosav védelmére indult, de útközben lesben álló csapatok támadtak rájuk, és halálos fejsérülés érte. A jeruzsálemi Olajfák hegyén helyezték örök nyugalomra. Nevét a Herzl-hegyen, a katonai temetőben a zsidónegyed és Jeruzsálem védelmében elesett katonák emlékműve őrzi.

Héberből fordította Tamás Réka

---

A magyar kötet megrendelhető:
papírkönyv – Gondolat Kiadó, Írók Boltja
e-könyv – Libri
A könyvbemutató megtekinthető: facebook.com/huilproject

A kötet héber e-könyv változata: e-vrit.co.il
A kötet héber változatának könyvbemutatójáról Frank Peti fényképei: https://www.facebook.com/huilproject
A héber papírkönyv megrendelhető: huilproject2018@gmail.com