A macskáknak kilenc élete van. Öt napra vállaltam, hogy gazdija leszek egynek, ami öt újjászületést jelent, már ha minden nap történne vele valami. Igaz, mi történhetne Észak-Tel-Aviv unalmas utcáin és hátsó udvaraiban egy cicával? A fényesfehér szőrű Spondi félig utcamacska, aki csak enni jár haza, bár ahogyan az első nap kiderült, tizenegy óra előtt hiába várom otthon. Fél nap alatt válok a cica szolgálólányává, etetni-itatni nem nagy kunszt, de késő éjjel beengedni és hajnalban kiengedni már igen. Hogy mit nem képesek megtenni a háziállatukért a gazdik.
A „régi északon” az emberek is fehérek, és a cicák is jómódúak. Fehér gyerekek homokoznak a játszótéren, fehér apukák viszik kenguruban a gyereket és vezetik pórázon a kutyát. A kényelmes és megszokott jeruzsálemi életemből kilépek a fényre: észrevesz a játszótér közönsége, megnéznek az utcán, nem egyszer, de többször is naponta. Mi ez? Mit néznek rajtam? Mintha valaki tussal kihúzta volna a körvonalaimat, hogy láthatóvá váljak. Ha átköltöznénk Tel-Avivba, kicserélném a ruhatáramat.
Taposom a vízibiciklit a Jarkonon, ami az orrán lévő alumínium-lapocska szerint a balatonfűzfői Koronczai Vízisport Kft. tulajdona. Ki hozta át a Balaton-partról és hogyan? Érdekes lenne megtudni. Még az is lehet, hogy már ültem benne 1991-ben a fűzfői nyaraláson, amiből csak az angolnapusztulásra emlékszem. Angolnát hiába keresnék a Jarkonban, aminek olyan a színe, mint a Dunáé és Dror szeméé. Horgász damilja mellett tartunk kelet felé Rafival a folyón, ami, bár folyónak hívják, mégsem egyértelmű, hogy merre folyik. A tengerbe tart és mégsem.
A holoni jégpályán bezzeg egyfelé ömlik a sok koris, a haladási irányt valamiért betartják, a többi szabályt már nem. Pont, mint a közutakon. A párhuzam annyira szembeötlő, hogy korizás közben összeszámolom a többi hasonlóságot is. Bátran korcsolyáznak az izraeliek, pedig nem tudnak korizni, egyik-másik nekem jön, majd, mintha nem történt volna semmi, siklik tovább, amin inkább nevetek, mintsem bosszankodnék, hiszen azért jöttem, hogy jól érezzem magamat, nem rontom el a saját örömömet. Azért persze hátul is van szemem, és a küzdősportos tapasztalat is jól jön. A jégpálya befogadóképességénél saccra kétszer vagyunk többen, aztán mégis lemegy a 45 perc komolyabb incidens nélkül. A kétoldalt összeszűkülő hosszanti részen nehezen kerülöm ki az összekapaszkodott korisokat, a kezdők és a gyereküket toló szülők műanyag delfinnel támadnak. A csúszkáló delfinnek neki lehet támaszkodni és rá is lehet ülni, a Városligetben ilyen nem volt. A vége felé majdem kibillenek az egyensúlyomból, elég is lesz ez a háromnegyed óra nekem, a korcsolyázók korelnökének. Jobb lesz, ha péntek estére is tartogatok az erőmből, amikor vissza fogok jönni, mert úgy hallottam, hogy az esti órákban üres a pálya.
Az utóbbi pár napban természeti katasztrófákról és balesetekről szólnak a hírek, Bibinek érezhetően sikerült elaltatnia bennünket. Hogy van az, hogy egyetlen ember akar igazán miniszterelnök lenni ebben az országban? A többiekről messziről üvölt, hogy jó nekik ez a felállás. Érdekes, Magyarországon sosem gondoltam, hogy vissza kéne hívni a törököket, az elnéptelenedett Alföld stb. miatt negatív a mérleg, Izraelt viszont el tudnám képzelni a újra török birodalom részeként. Nyugodtabb lenne az élet, és Damaszkuszba utazhatnánk vonaton. Igaz, ha a téma szóba kerül, Dror mindig amellett érvel, hogy a briteket válasszuk inkább, nem szívesen látná a fiait az Oszmán Birodalom katonáiként, főleg, hogy két nagyapja menekült el ez elől a sors elől az Egyesült Államokba és Mexikóba, hogy aztán a húszas években mindkettő visszataláljon a Közel-Keletre, Dror máig sem érti, hogy valójában miért. A történet szerint az apai nagyapa a Szíriában hagyott feleségért és családért, az anyai pedig Jeruzsálem spiritualitásáért tért vissza, hogy aztán majd gyermekeik Jeruzsálemben nőjenek fel, találkozzanak és alapítsanak családot, és a sokadik unoka, Dror megszülethessen, s majd két magyar gyerek apja lehessen. „Török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja”, jó kis dichotómia, kár, hogy itt semmit sem ér, az alija miatt ez is elbonyolódott, Rafi és Nadav egyszerre török/szír/izraeli és magyar: egyszerre vágnak és gyógyítanak.
„Ben (fiú)?” – kérdezte kolléganőm az első szülésem után. „Banim ze milhama” – tette hozzá, azaz a fiúk csinálják a háborút, igaza volt, az anyákat nem hívják meg a sorozásra, mert az olyan férfidolog. Ha okosak, időben kitalálják, hogy melyik országba, illetve melyik hadsereg katonáinak szüljék a fiaikat, vagy inkább lányt szülnek. Én nem voltam ennyire előrelátó, bár ha macskákat szültem volna, akkor nem bánom, adhatnának a kilenc életükből egyet a hadseregnek is.
