Vége a szünetnek, vasárnap elkezdődhet a hét, és én is elkezdhetek szorongani a csütörtöktől, amikor első alkalommal fogok találkozni a két csoportommal a gilói gimnáziumban. Nyolcadikos fiúk, akikben az a közös, hogy nem bírnak a fenekükön ülni az iskolában. Nálam nem kell ülniük a jó osztályzatért, elég, ha verekednek, de az órámon tanult forma szerint. Ha eljönnek, és hajlandóak a cipőjüket levéve törökülésben leülni a tatamira, akkor nyert ügyem van.
„Mire jó ez az egész?” – kérdezik majd, és nekem nem szabad elárulnom nekik, hogy én sem tudom a választ, de csinálom napról napra, évről évre. A fiúk háta még egyenes és nem fáj az ülőmunkától, legtöbbjük nem túlsúlyos, mint a szüleik, szóval az edzés járulékos haszna nem fogja lázba hozni őket. Nem számít, ez az órájuk garantáltan más lesz, mint a többi, és talán az a gyerek is rátalál majd magára, akinek az iskolapadban ülve ez kevésbé megy. Ennyi elég is lesz célnak az első órára, aztán jöhet szép sorban a többi edzés, tíz héten át, egészen a nyári szünetig.
Hétfő estétől Jom ha-Soa. A közértben sorsjegyet váltani készülő nőt a kasszás világosítja fel, hogy a gyásznap miatt délután két óra után nem tud sorsjegyet venni. A nő nem méltatlankodik, ígéri, holnap reggel visszajön. A kedd délelőtti irodai megemlékezésen a kollégákkal együtt állom végig a kétperces szirénázást lehajtott fejjel, majd együtt végignézzük az Anna Frank osztálytársairól szóló riportot, és meghallgatjuk az előadást a holland zsidóság pusztulásáról. Hollandiából deportálták a legtöbb zsidót Nyugat-Európából, de ez az információ nem hangzik el, a történet az elenyészően kevés túlélőről szól. Nem az elpusztítottakra emlékezünk, hanem saját magunkra, Izraelre, ahol a megemlékezés végén emelt fővel énekelhetjük el közösen a himnuszt.
Dror véletlenül aznapra foglalt nekem időpontot varratszedésre, jó időzítés. Tíz napja varrták össze a hüvelykujjamat, amit hagymaszeleteléskor nyiszáltam el. Nem kellett volna új késeket venni peszahra, de jellemzően ez is csak utólag derül ki. Joel a vasárnap esti edzés után felajánlotta, hogy kiszedi a varratokat, amit zavaromban diszkréten elutasítottam, ezt aztán megbánom. De biztosan nem is gondolta komolyan.
Szerda este már varratok nélkül, magabiztosan megyek az edzésre, de a tanárom, Dov mégis ráérez valamire. „Félsz, és a félelmedet az edzőpartnered is érzi” – mondja az edzés közben, és már mutatja is rajtam, milyen a túlféltés, amikor csak tessék-lássék gyakorol velem valaki. Majd rögtön utána: „most engedmények nélkül folytatjuk”. Dov áll a tatamin velem szemben kinyújtott karral, gyere, támadj. Megpróbálok nem félni, és nagyobbnak lenni, mint amekkora valójában vagyok, túlnyúlni a határaimon, hogy be tudjam fogadni, ami következik. Minden nagyon gyorsan történik, ilyenkor nincsen tegnap és holnap, az a másodperc történik, ami éppen elmúlik kettőnk fölött. Kicsi dolgok ezek, de ezekért a pillanatokért érdemes csinálni ezt az egészet. Aztán megtörténik, gyorsabban érek földet, mint máskor, de ugyanúgy kelek föl utána, edzhetünk tovább.
A gilói gimnázium óvóhelyén várom a gyerekeket, és nincsen bennem félelem. Az első óra után megérzem, hogy a helyemen vagyok. A gyerekek az első pillanattól úgy tesznek, mintha ott se lennék, jiu jitsuban nyomják, vagy ez kötött fogású birkózás lenne? Vigyünk bele formát, mondom nekik, nézzük, hogyan lehet a leghatékonyabban lefogni valakit, na, ezzel megfogtam őket, elvagyunk az óra végéig, jöhet a következő csoport és a kétségbeesés, mit keresek én itt? Kilenc tinédzser egymáson vagy a tatami melletti fotelekben, innen szép nyerni. Egyesével edzünk, egyikük elfut előlem, „Félek!”, nahát, ez jó jel, akkor valami történik ebben a gyerekben, meg fogom tudni valaha, hogy pontosan micsoda?
