A tel-vivi vidámparkban forgok magam körül, eggyé válok a körhintával, és próbálok nem félni. A totális feladás és a totális kontroll érzése között egyensúlyozom, valahol középen lesz az út, ami a boldogsághoz vezet. Foroghat körülöttem a világ, de az egyensúlyomat nem adom.
Három hónap után vasárnap végre meglépem, amit meg kell, és írok Orennek, hogy találkozzunk. Rögtön visszaír, és áthív hozzájuk estére. Ez meg mi, csak nem hármasban fogjuk átbeszélni az életünket? Edzésre megyek inkább, a találkozót áttesszük másnapra. Legalább van egy napom átgondolni, honnan jövök és hová tartok, és közben azt is kitalálni, hogy mit akarok ettől az embertől.
A beszélgetés első percében kiderül a számomra, hogy jól tettem, hogy felültem a körhintára, és engedtem, hogy elvigyen Oren otthonába. A felesége altatja a gyerekeket, mi meg a gilói iskoláról beszélgetünk a konyhában, Radnóti versbe kívánkozó idill lenne, ha nem lennék olyan, mint egy megfeszített íj, de hát ilyen, ha személyesen a triggerünkkel ülünk le beszélgetni. Oren magabiztos, végre lehet kapcsolódni hozzá, rám néz, kérdez, reagál, én meg beszélek, és közben lassan elmúlik a szorongás és a félelem, ami a beszélgetésünk legfőbb tárgya is; arról beszélek, hogy talán nem való nekem a segítői munka, mert túl könnyen magamra veszem mások baját. A felesége kijön, megbeszéljük, hogy nem hall semmit a belső szobában, majd visszamegy. Oren épp a 12 lépésről beszél. „Az alkoholisták maguknál nagyobb erővel küzdenek, és ezt ismerem én is” – veszem át tőle a szót, „félelmet érzek melletted, nem tőled, de a viszonytól, túlnő rajtam ez a dolog, te mozgatsz, és erről nem tudok lemondani” – na, ezt most elmondtam. Mondhat-e ennél szebb szavakat az ember a mentorának? Szerelmi vallomás a coaching álruhájában, tiszta, egyenes beszéd. Oren ülve marad, nem fut el, jó ötlet volt a konyhájában leülni beszélgetni. Egyedül nem megy a karrierváltás, gondolom később, ehhez kell nekem ő. De ahhoz, hogy vele kapcsolatban legyek, segítőre van szükségem.
Levezetésképpen jól esik a séta Nirrel, aki elmondja, hogy a párjával hosszú külföldi útra indulnak nemsokára. Még itt van mellettem, de már hiányzik, és ezt meg is mondom neki. Fél 11, mire hazaérek, de Drort még ébren találom. Kitör belőlem az egész napi feszkó és elsírom magam, „Nehéz Orennel, olyan, mintha magamat látnám, és szenvedek tőle”, úgy látszik, hazahoztam a munkahelyi problémákat, Dror nem szívesen hallgatja, de aztán mégis átölel, majd a nap tanácsát ő adja nekem: „Addig legyél az emberekkel, amíg együtt vagytok, és ne tovább”, vagyis ne éljem a fejemben az ő életüket. „Nietzsche megírta már, hogy az együttérzés káros: ha együtt szenvedsz valakivel, akkor nem segítettél rajta, csak annyit érsz el, hogy egy helyett két ember szenved” – mondja, jól van, Dror, felírom a homlokomra és a Karamazovok után előveszem Nietzschét.
Kedd este Rafival és Nadavval jó előre bekészítjük a popkornt a függetlenség napi ünnepséghez, jól is tesszük, hiszen épphogy elcsípjük Bibi és hitvese bevonulását a Herzl sírja előtti placcra. A kamerák kereszttüzében lépeget a házaspár a fényben, arcukon az este során többször is megpihen a kamera, Bibi kikacsint jobbra a Hatikvánál, hogy veszi-e az operatőr, igen, igen, veled vagyunk Bibi ebben a pillanatban is, mint az összes többiben az évben. Kéken-fehéren látjuk a változást a tavalyi ünnepséghez képest, elromlott az egész úgy, ahogy van, már azon sem tudok nevetni, hogy Asaf Lieberman almának nézi az Izrael szimbólumaként zászlókból kirakott Jaffa-narancsot. Jön a többi szimbólum sorban, büszke vagyok rá, hogy a hadsereg jelvényét és a Kinneretet is felismerem, ehhez is kellett 15 év ebben az országban, még szerencse, hogy annak idején nem a szimbólumok felismeréséhez kötötték az állampolgárságot. Közel-Keleti ország mizrahi énekesekkel, rendszerhiba, hogy a cinikus askenázi szpíkerek még közvetíthetnek, jövőre már ez is másképp lesz.
75 éves az Ország. Meg is nézem gyorsan, mennyi az izraeli zsidó férfiak átlagéletkora, vagy inkább a nőkét nézzem? Hat, jobb esetben tíz évünk van hátra.
