Oren feleségének szavai csörömpölnek a fülemben, annyira hangosan, hogy az irodában mellettem ebédelő kolléganőm csámcsogását, és a csámcsogás ellen bevetett youtube-csatorna popzaját is elnyomja: „Az lesz, amit te akarsz”. Néhány hete a parkban hangzott el a mondat, már elfelejtettem, hogy mivel kapcsolatban. Izraelben matriarchátus van, gondolatban megköszönöm Oren feleségének, hogy emlékeztet arra, amit magamtól mindig elfelejtek. A férfi hátradőlhet: az van, amit a felesége akar, elég, ha ő hazahozza a pénzt a munkából, ahová a család elől menekül.
Tudni kell, hogy mit akarok, és ha ez megvan, utána magam előtt kell tolnom ezt az akaratot akkora erővel, hogy a falat is átvigye. Ehhez van szokva az izraeli férfi, aki azt tanulta, hogy az volt mindig, amit az anyja akart, majd az átadás-átvétel, vagyis az esküvő után a felesége mondja meg, hogy mi a dörgés. A magyar patriarchátusból érkezve nem csoda, hogy nem találom a helyem ebben a viszonyrendszerben. Az izraeli nők harckocsizó mentalitásában egyelőre nem fedeztem fel a szépet, és azt sem értem, miért jó nekik, hogy fejben nem sikerült leszerelniük a hadsereg személyiségformáló évei után. A férfiaknak könnyebben megbocsátom a lánctalpakat, végülis valahol ki kell élniük a maszkulin énjüket, ha már az otthon terepe alkalmatlan erre.
Dov, a küzdősport-tanárom múlt heti tanácsa: keressek marokkai barátnőket, ha lehet, lakkozott körömmel. Nyissak talán Tinder-fiókot? „Mizrahi asszonyokkal beszélgetnék”, vagy mi, reménytelen. Inkább maradok önmagam, és Oren feleségének útmutatásával ellentétben nem írok újra Orennek, hogy mizu. Az egy hete küldött üzenetemre azt válaszolta, hogy utánanéz, ráér-e és visszaszól. Azóta is ezt nézi. Vajon teljes életet él-e, akinek a munkán és a családján kívül nem futja másra? A világnak ezen a táján, a család és a munkahely prései közé szorulva valószínűleg igen, hiszen a tapasztalat szerint sokan beérik ennyivel. Persze az is lehet, hogy Orennek másra lenne ereje, de rám nincs, mert velem nehéz. Hogy fog kiderülni az igazság? Mivel Oren az asszertivitás-trénerem, tőle kellene megkérdeznem. Róka fogta csuka, csak találgathatom, hogy mit mondana, valószínűleg azt, hogy kommunikálni kell és nem túlgondolkozni a dolgokat. Ha akarok valamit egy másik embertől, akkor addig kell próbálkoznom nála, válaszol vagy sem, amíg meg nem kapom, amit akarok tőle. És ha megtörik a jég, úgy kell tennem, mintha könnyen vettem volna az akadályokat, egyáltalán, milyen akadályok? Süt a Nap, az élet zajlik tovább, nem kell minden elküldött üzenetre választ várni.
„Az Élet él és élni akar” – lehetne a mottója az edzőtársunk lánya esküvőjének. Marokkói papa és osztrák mama házasságából született lány házasodik, ezért két nyelven folyik a szertartás péntek délben Maale hamisában, a Jeruzsálem melletti településen: a rabbi az áldások héber szövegét rögtön fordítja németre. A lány választottja is mizrahi, így a keleti ízek, fények és színek adják az alaphangot. A nők magassarkú szandálban és selyemruhában, a férfiak testhez álló nadrágban és fehér ingben, csinos borostával és nyaklánccal. Tanárom, Dov mellé ülök le az asztalhoz, vele mindig van beszélnivalónk. Hamar rátérünk a lényegre, vagyis arra, hogy hol lakik az Úristen, azaz edzés közben mi hívja elő azt a pillanatot, amelyben a másik emberrel és a világgal való totális harmóniát éljük át. Az edzést életmetaforává tágítva: mit rejt a pillanat, amiért élünk, és miért tart olyan rövid ideig, továbbá hogyan lehetne megnyújtani, mint az izmainkat az edzés elején. Dov válaszát elteszem magamnak a rosszabb időkre: „nem tudod megnyújtani a pillanatot, amit kergetsz, viszont egyensúlyt teremthetsz a harmónia töredékmásodpercnyi pillanata és az életben átélt milliónyi pillanat között, ez maga a harmonikus élet”. „Ne hagyd, hogy más kimozdítson arról a helyről, ahol te állsz” – teszi még hozzá, én meg mindjárt elsírom magam a szívbemarkoló marokkói esküvőn elhangzó kurd tanárom húsba vágó életbölcsességétől. Már fogalmazom fejben a következő mondatomat Joelről, és arról, hogy miért probléma nőként egy férfival átélni ezt a teljességet, de a mondatot kimondani már nem tudom, mert a DJ újra felnyomja a potmétert, és kezdődik a tánc a harsogó zenére, ami mellett nem lehet beszélgetni.
„Tíz éve ugyanarról beszéltek” – mondja Dror hazafelé az autóban, igaza van meg nem is. Elkél a tanítás a nehéz időkben. Péntek délután a harmadik emeleti erkélyünkről az utcánkban sétáló férfiakat figyelve várom, hogy megérkezzen a szombat királynője, és közben arra gondolok, hogy mostantól nem akarok azzal az emberrel közös időt eltölteni, bármennyire is sokat jelentene ez nekem, aki nem akar együtt lenni velem, ilyen egyszerű ez.
