„Nem akarok lalehet koncertre” – Nadav a szalonból kiabál akkora hangerővel, hogy az egész ház hallja. Az óvodai koncertről vasárnap óta tudunk, azóta puhítom a gyereket azzal, hogy a koncert finom, jól fog esni. Szerda reggel van, és én már erősen a hétvégére gondolok ilyenkor, főleg, hogy a csütörtöki órámat a gilói gimnáziumban már nem kell megtartanom a nyári szünet miatt. Ha hétvége, akkor vegyük könnyedén a dolgokat. „Nem muszáj koncertre menni, csak induljunk már, ma biciklivel megyünk az oviba” – mondom Nadavnak, aki erre abbahagyja a bömbölést.
Este az óvodai whatsapp-csoportba feltett képeken látom, hogy Nadav a Blundstone-bakancsos, szakadt stretch-farmert és kinyúlt pólót viselő festett szőke óvónénije mellett ült végig, talán cirkuszolt az elején, hogy fél a hárfától, vagy mi lehetett az ok, mindenesetre külön ültették. A rövid videó alapján láthatóan élvezte a zenét. Délután Bet ha-kerem felé autózva a Kol ha-muzikát hallgatjuk, szerencsére éppen szimfóniát adnak. Magyarázom Nadavnak, hogy ez is koncert, „most lépnek be a vonósok, figyelj”. Az oviban magnóról hallgatnak zenét a gyerekek, mert a cool óvónéni sajnos nem szeret énekelni. A tavalyi óvónéni énekelt, talán a következő is fog. Minden évben új óvónő, ettől sem lesznek kevésbé zaklatottak a gyerekek, de annak kell örülni, ami van, végül is egy év állandóság soknak számít az izraeli hétköznapok zaklatott rendszertelenségében. Minden szeptember elsején azzal a gondolattal nézek rá az óvónőre, hogy vajon terhes-e már vagy teherbe eshet-e még emberi számítás szerint év közben, azaz vele töltjük-e ki az évet.
Kedden és szerdán nem követem a híreket, így lemaradok a terror e heti lecsapódásáról, és az arra adott terror-válaszról. Este a dojóban edzés után polgárháborúról folyik a szó, én meg csak nézek, hogy ez most a szokásos ugratás, vagy tényleg kitört a fejem fölött egy újabb háború, amíg én a békefenntartással, azaz a gyerekeim lelki életével voltam elfoglalva. Aztán a félszavakból megértem, hogy mi történhetett. Lám-lám, az izraeli katonaság is békét akar, ezért állandóan támad, most már a levegőből is – gondolom magamban. „Már megint ölik egymást, semmi új” – mesélem a magyar barátnőmnek másnap a telefonban, aki arról érdeklődik, biztonságos-e nyáron Izraelbe utaznia.
„Biztonságos??” – kérdezi Laurence Olivier Dustin Hoffmannt, utóbbi kipeckelt szájjal ül a székhez szíjazva, az előbbi kezében bevetésre kész vijjogó fúró. Ez jut eszembe a kérdésről, a szájam nyitva, nyögni is alig tudok, nemhogy válaszolni, a fúró feje már a számban, mégis mit akarnak tőlem? Ha Izraelben élsz, megtanulod, hogy nem kell mindenből nagy ügyet csinálni, a fúró ütvefúró is lehetne, de látod, nem az, van mit ennünk, van hol laknunk, nem magától értetődő dolgok ezek, élvezzük az életet, még akkor is, ha a mi bőrünket viszik a vásárra.
Az életet választom, nem a halált, a választásommal viszont kötelességek is járnak, például edzésre kell mennem. Joel mellé ülök a tatamira, itt vagyok, veled van dolgom, legyél velem. Látom rajta, hogy zavarban van, tessék, már megint képes voltam diszkomfortot okozni valakinek a jelenlétemmel, de munka van, azért jött ő is edzésre, hogy dolgozzon, hát akkor itt vagyok, kezdheti. Elkezdjük a gyakorlatot, és ahogyan múlik a feszültség közöttünk, egyre jobban belejön ő is, együtt vagyunk végre, ha mozdít, mozdulok, ha csavarom a karját, jön vele az egész teste. Leteszem szépen a tatamira, hangtalanul huppan le a hasára, majd egy pillanatnyi szünet következik, ami után felállunk mind a ketten, jöhet az újabb támadás. Néha egymás szemébe nézünk, de épp csak annyi ideig, hogy meglássuk egymást a másikban, közben vigyázok, hogy meg ne érezze az ujjongásomat, és ne romoljon el, ami úgyis elmúlik nagyon hamar. Ilyenkor minden úgy van jól, ahogy van, és gondolkodni sem kell. Elég átélni szavak nélkül, amit csak vele tudok: az intimitást nemiség nélkül. Az élet ajándéka ez, olyan tapasztalat, amire talán nincs is szó. Ha igazán meg akarnám írni egyszer, gombát kéne ennem vagy barlangban élnem negyven évig, esetleg állhatnék egy oszlopon esőben és szélben vagy a tűző napon ameddig valami megszólalna bennem és kimondaná, mi ez.
Béke vagy polgárháború? Péntekre Izrael a békét választja, Oroszország pedig a majdnem-polgárháborút. Az év leghosszabb szombatja előtt ránk fér a pihenés, a gyerekek az intézményekben, ilyenkor lehet élni igazán. Dror velem van mint mindig, vele gyakorolom azt, amit Joellel nem fogok soha: a hétköznapokban megélni a csodát.
