„Milyen származású a férjed, kurd?” – kérdezi tőlem a kisegítő óvónő. Nem készültem a kérdésre, „Szír, de miért kérdezed?” „Arról beszéltünk az óvónőkkel, hogy vajon honnan jön ez a temperamentum” – tegnap óta tudom, hogy Nadav verekszik, az óvónő szavaiból megértem, hogy nem átmeneti jelenségről van szó. „Nézd, vannak dolgok, melyek az előző nemzedéktől jönnek, nekünk erre nincs rálátásunk”, próbálom magyarázni a bizonyítványt, az óvónő jót akar, csak rendet szeretne tenni a rendetlen világban, ahol a gyerek karaktere nem hasonlít a szülőkére, illetve arra a képre, amit ő a szülőkről őriz magában. Márpedig akkor az eredet a ludas, a vér, vagy mi, érdekes, a kurdok verekedősnek számítanak? Szerdán megkérdezem Dovtól, a kurd küzdősport-tanáromtól.
Este Drornak mesélem, hogy mi történt az oviban, rögtön tudja, hogy melyik óvónőtől érkezett a kérdés, és azonnal meg is bocsát neki. Rafi harapott, Nadav üt. Rafi kinőtte, Nadav is ki fogja nőni. A bébiszittert várjuk, akit Nadav különösen nem szeret. Három bébiszitterrel dolgozunk, de közülük csak Phoebe vállalta, hogy eljön ma este, amerikai lány, akinek a nevét errefelé Fibinek ejtik és írják. Ha Nadav meghallja ezt a nevet, hisztirohamot kap. A Bet Hansenbe készülök a design-hétre, Dror moziba megy, ma külön töltjük az estét. A kiállítások egy részét már szombaton láttam Rafival, aki úgy szelte át a termeket, mint egy rakéta, úgyhogy van miért visszamennem ma este. Főleg, hogy Joel is ott lesz.
„Mondtam már tegnap is, de ma megint mondom, hogy szép vagy így” – kedves Joeltől, hogy ezzel fogad, és örülök, hogy tüsi hajjal is tetszem neki. Gilad mamája rákban halt meg, talán ezért van, hogy nem lelkesedik, amikor meglát majdnem kopaszon, de nem is baj ez. A nyár eddigi legszebb estéje kezdődik kettejükkel a Bet Hansen lépcsőjén. Bekukkantunk a kiállításra, majd kisétálunk az udvarra, sok az ember, szemmel láthatólag nem jeruzsálemiek. A fiúk sört rendelnek, én szódát kérek citrommal, aztán kimegyünk a Bet Hansen melletti mezőre, ahol nem füvön és vadvirágok között, hanem a jeruzsálemi táj sziklás göröngyeit kerülgetve lépkedünk, és ahol a fenyőfák adnának árnyékot, ha nappal lenne. A Hold világít és a csillagok, olyanok vagyunk most, mint a tábortüzet őrző apukák, miután a gyerekek már lefeküdtek aludni a sátorban. Reflexből a földre ülök le, a két férfi a sziklának támaszkodik, majd Joel is leül mellém, míg Gilad egy távolabbi sziklára fekszik. Hárman nézzük a csillagokat, eljött az igazi beszéd ideje. Joel rögtön meg is mondja, hogy nem érzi szükségét, hogy a közös élményeinkről beszéljünk, elég, ha a testével kommunikál velem, jól van, nem erőltetek semmit, beszélhetünk másról is. Azzal válunk el egymástól két óra múlva, hogy lesz folytatás.
A munkahelyemen a fiatal harmincasoknak és a trendi hatvanasoknak tetszik az új fejem, a középmezőny inkább hallgat. Rafi fiatal mászófal-edzője sem szól semmit, de azért jól megnéz, amikor meglát. „Divat vagy rák” – kérdezheti magában, nem segítek neki. Cserébe inkább megkérdezem, hogy felnőtteknek is tart-e jövőre edzést. Elérti a célzást, és felajánlja, hogy próbáljam ki a mászást, cipő, kötél van. Állok a fal aljában, és fölnézek a magasba, tíz méter magasra tör a mászófal az égre, még emlékszem őszről a számra, amikor Rafit először elhoztam. Félek, de a kíváncsiság erősebb. „Harmincnyolcas a lábam”, Andrej rám nevet és már hozza is a cipőket és a hevedert. Két méteren vagyok, amikor Andrej szól, hogy ugorjak le. Megkapaszkodom a kötélbe és ugrom, a lábfejem beleütődik a falba, látszik, hogy nincsen gyakorlatom. Újra elindulok, nem nézek lefelé, aztán felérek. Szeretnék körbenézni, mert tudom, hogy láthatnám Armon ha-Natziv és a távolabbi arab település, Dzsabel Mukaber házait, Joelét is, ha tudnám, hogy pontosan hol lakik, de csak az eszemmel látom a tájat, a szememmel nem, mert nem merem hátrafordítani a fejem. Helyette a falat és a műanyag zöld bütyköket nézem, melyeknek a nevét is tudja Rafi, sokat tanultak az idén. „Ugorj!” – hallom lentről, most jó lenne lenézni és látni Rafi büszke arcát, végülis én vagyok az egyetlen anyuka, aki felmászott a falra, miután a hétéves fia lejött róla. Ugrom, szerencsésen földet érek, „klassz volt, köszi” – mondom Andrejnek, közben Rafi szakképzett mozdulatokkal veszi le rólam a hevedert. Elbúcsúzunk, a játszótéren még remegek picit, de aztán elmúlik a félelem. Szeptemberben újra kezdjük.
