A „másfél” és a második generációs magyar hátterű prózaírók Izraelben

Az utóbbi néhány évtizedben az izraeli irodalmi és kulturális alkotásokban gyakran találkozunk a kortárs alkotók galuti életével és világával. Az arab országokból érkezett írók közül egyesek visszatérnek az arab kultúrához, amelyben szüleik vagy ők maguk felnőttek, a közép- és kelet-európai hátterű írókat a holokauszt, az alija/bevándorlás foglalkoztatja, vagy a beilleszkedés kezdeti nehézsége, amelyet szüleik vagy ők maguk átéltek. Ugyanez vonatkozik a magyar hátterű írók vagy utódaik műveire, ezekről a művekről szól ez a cikk.

A magyar hátterű izraeli írókról és költőkről összeállított teljes listámból csak néhányat említek, öt generációt: a 19. század végén, a 20. század elején született előfutárok, halucok, például Avigdor Hameiri és David Giladi. Az első generáció tagjai, akik az 1910–20-as években születtek, Szenes Hanna és Kishont Ferenc, a képzőművészek, Shraga Weil, Smuel Katz, Zeev és Dos. A harmincas és a negyvenes évek elején született „másfél” generáció, például Itamar Jaoz-Keszt, Joel Hoffmann, Judith Rotem és David Giladi Izraelben született lánya, Shulamit Lapid. A második generáció a negyvenes évek közepe és a hatvanas évek közepe között született, Agi Mishol, Miriam Neiger-Fleischmann és Suzane Adam külföldön született, Jael Neeman és Eszti G. (Goldstein) Haim, Izraelben. A harmadik generáció a hetvenes-nyolcvanas években született, őket a Budapesten született Tarbay Dávid képviseli, akihez hasonló szinte alig van az izraeli kultúrában, mert ennek a generációnak a tagjai már eltávolodtak a magyar háttértől.

A generációk közül fontos tisztázni, mit jelent a Magyarországról származó holokauszttúlélő „másfél” generáció tagjának, Susan Rubin Suleiman amerikai irodalom- és művelődéstörténésznek a terminológiája: „másfél” generáció („The 1.5 generation”). Ehhez a nemzedékhez tartozik, aki átélte a holokausztot, de nagyon fiatal volt, és szinte egyáltalán nincs saját emléke, ezért a szülők és a rokonok emlékeire támaszkodik. Ezt az emléket vagy emlékezetet a magyarországi túlélők második generációjához tartozó amerikai Marianne Hirsch történész és irodalomtörténész utóemléknek („Postmemory”) nevezi.

A kortárs izraeli irodalmi és művelődéstörténeti kutatások többsége továbbra is ellentétpárokon keresztül vizsgálja az izraeli társadalmat és ezen belül az irodalom és művészet területén működő alkotókat, például askenázi és szefárd (vagy előbb érkezők és újak/olék) – olyan ellentétpárok, amelyekre korábban talán szükség lehetett, hogy megörökítsék a szefárd alkotókat és műveiket, mert az askenázi és az Izraelben született társaiknál kevesebb figyelmet fordítottak rájuk, de manapság ezek az ellentétpárok nehezen tudják kifejezni az alkotások gazdagságát, mindazt, ami a két nagy csoportba és a hozzájuk tartozó alcsoportokba tartozik. Csak kevesen foglalkoznak az egyes elkülönülő csoportok írott, kanonikus irodalmával, például Jigal Schwartz Ashkenazim: Center vs. East című könyve [a héber könyvcímek helyett a címek kötetekben olvasható angol fordítását használjuk] és az osztrák–magyar, illetve az egyiptomi hátterű irodalommal foglalkozó munkám. Ezzel szemben az egyes országokból érkezők közül évek óta sokan foglalkoznak, például Haia Bar-Jichak a lengyel, Hagar Salamon az etióp, Esther Schely-Newman a tunéziai, Vered Madar a jemeni, Nina Pinto-Abecasisnak a marokkói Tetuán, Miri Yousov-Shalom román irodalommal és népi kultúrával – és a sor még folytatható. De általában az írott irodalom tanulmányozása, ellentétben a népi irodalom vizsgálatával, nem fordít kellő figyelmet azokra a részletekre, amelyek az egyes országokból érkező írók műveiből kiolvashatók, nem is beszélve az azonos országból származók különböző társadalmi és kulturális hátteréről, például társadalmi helyzetéről, vallásgyakorlásáról, politikai hovatartozásáról, ereci lakóhelyéről (kibuc, mosav, kis- vagy nagyváros), nemi identitásáról – és még sorolhatnám. Ez után a rövid áttekintés után ebben a cikkben a „másfél” és második generációs magyar hátterű izraeli írók történeti-életrajzi elemeket feldolgozó prózájából néhány visszatérő témakört mutatok be.

A magyar hátterű írók irodalmi és időnként tényirodalmi művei hasonlók a lengyel hátterű izraeliek munkáihoz, például Alona Frankel önéletrajzi trilógiája, a Girl (2004), a Teen (2009) és a Woman (2012) című kötetek, Aliza Olmert Slice of the Sea (2001) című, Cipora Rosensher Dolen a We Will Rest (2009) című és Relli Robinson Raking Light from Ashes című (2011) könyve tisztelgés a szülők nehéz emlékei előtt. Eszti G. Haim Corner People (2013) című regénye nagyrészt valós történetre épül, a szerzőt megszemélyesítő hősnő, Dvori egy alig működő családban nő fel, az anya lelkileg sérült, az apa alkalmi nők karjaiban talál vigaszt, a nagymama a család nehéz helyzetében a „felelősségviselő felnőtt”, de képtelen melegséget nyújtani két unokájának, Dvorinak és kisöccsének, és még néhány nagyszülő és nagybácsi figurája, köztük a nagynéni, Eszti, akiről még lesz szó. Gyerekként Dvori úgy gondolja, csak neki van a holokausztban történt dolgok után sérült lelkű, megzavarodott anyja, csak amikor felnőttként az egykori szomszéd gyerekekkel beszélget, akkor érti meg, hogy csak egy volt a sok gyerek közül, akinek a szülei a holokauszt után örökre sérültek. Dvori szavaival élve: „Aiala [a szomszéd barátnőjének anyja] nem volt rendben, ahogy az osztály királynőjének, Naamának és helyettesének, Anatnak az anyja és a mozgalomban a szépfiú Elié sem, és még sokan mások. Elnémultam. Auschwitz negyed, Birkenau sarok, mondtam végül. Mindenki titkolta megzavarodott anyját. Mindig azt hittem, én vagyok az egyedüli.”

Ahogy kiderül az irodalmi és filmművészeti alkotásokból és a pszichológiai tanulmányokból, bár a holokauszt emléke erősen jelen volt a holokauszt és az olék második generációja felnőtté érésében, életében, de ez az emlékezet cenzúrázott, részleges, töredékes volt, és bár a második generáció a szülők otthonában ezzel nőtt fel, mégis csak felnőttként és csak néhányan képesek megérteni és feldolgozni az ott hallott, látott szavakat és jeleneteket. Jael Neeman, Eszti G. Haim és Jigal Schwartz munkáiból látjuk, hogy a szülők holokausztban elszenvedett traumái nemegyszer a későbbi életük furcsa viselkedésében, tevékenységzavarában, mulasztásaiban és időnként a gyerekekkel szemben megnyilvánuló agresszivitásban jut kifejezésre. Neeman műveiben (különösen a We Were the Future című személyes dokumentumregényben, 2011) és G. Haim írásaiban (különösen a Corner People című regényben és részben még inkább rövidebb írásaiban, a korábban kiadott elbeszéléskötetekben) a lelki betegség anyáról lányára, a második generációs írónő hasonmására száll.

Az apák ezekben a művekben szintén sérültek és sérülékenyek, de nehézségeik és problémáik kevésbé hangsúlyosak az anyák gondjainál – akár azért, mert az apákat a család megélhetésének biztosítása köti le, és kevésbé vannak jelen a család életében, akár azért, mert lelkileg ellenállóbbak az anyáknál (vagy fontos nekik, hogy a család ilyennek lássa őket), akár azért, mert találnak maguknak itt-ott másik társat. Ezzel szemben Jigal Schwartz A Hungarian Chorus című regényében (2014) és Ruth Almognak Jigal gyerekkoráról és a Schwartz családról szóló rövid elbeszélésében, Dwarfs Pajamas (az Artistic Emendation című kötetben, 1993) és ezzel az elbeszéléssel „levelezik” Schwartz regénye – mindkét szülő sérült, és bántalmazza a gyerekeit. Ez jól látható Noa Aharoni Shadows (2017) című dokumentumfilmjében, amelyben elkíséri Schwartzot és más túlélők gyerekeit felcseperedésük tényleges és szellemi vidékére.

Talán a hibátlan és támogató szülőfigurák hiánya miatt, talán azért, mert a család elszakadt minden számára ismerttől, amikor a holokauszt után elhagyta Európát. Az említett művekben többször is megjelennek, és ahogy jöttek, el is tűnnek távoli, egzotikus, rejtélyes rokonok és viharos élettörténetek. Nem meglepő, hogy a feladatokat kevésbé ellátó anyához hasonlóan ezek a figurák a legtöbb esetben nők. Judith Rotem Loved So Much (magyarul 2003) és Eszti G. Haim Corner People című könyveiben felbukkannak, és ideiglenesen bekapcsolódnak a családi életbe a nagynénik vagy a regény hősnői. A Loved So Much című regényben Gabriella nagynéni, a főhős Noémi apjának a nővére ifjan megpróbált Izraelben élni, de végül harmadik férjével Nyugat-Németországban kötött ki. Shoshi Breiner Hebrew Love (2006) című könyvében is a hősnő időnként nővére családjánál időzik.

A Corner People című regényben pedig Eszti nagynéni, Dvori anyjának a húga váratlanul jelenik meg a családnál, és egy ideig együtt él vele. A családi beszélgetésekből kiderül, hogy hátrahagyott egy fiút vagy lányt, ám a gyerek apjáról egyetlen szó sem esik.

A magyar hátterű szülők gyerekeinek könyveiben említett nagynéniszerep érdekes változata a Dwarfs Pajamas című elbeszélés. Schwartz A Hungarian Chorus című könyvében elbeszélt élettörténetétől eltérően Almog hozzátett Schwartz történetéhez egy képzeletbeli, Magda nevű nagynénit, a családanya lánytestvérét. Megérkezik a családhoz, és gondozza az elhanyagolt és erőszakos apa fenyítésének kitett gyerekeket, miközben anyjuk hosszabb időre alkalmi férfi és/vagy valamiféle családi kapcsolat miatt elhagyta őket. Magda nagynéni alakja eltér az egzotikus és szexis nagynénifiguráktól Rotem és Haim G. könyveiben, s pszichológiai és emberi képességekkel megáldott, befogadó, céltudatos, támogató anyaként tevékenykedik nővére elhagyott családjában, jó lett volna a gyerekeknek, ha csak egy kicsit is ilyenek lennének a szüleik. A nagynéni jelenléte a Dwarfs Pajamas című elbeszélésben valamiféle negatív képet nyújt a nővéréről, a gyerekek anyjáról, mivel a nagynéni akkor érkezik hozzájuk, amikor nővére eltűnik, és elmegy, amikor nővére hazatér; és miközben Magda nagynéni hiányzó testvérénél tartózkodik, világossá teszi a gyerekek apja számára, hogy csak a gyerekek anyjának helyettesítésére érkezett, nem pedig a felesége helyettesítésére, és más dolgokban is helyére rakja, határozottan vagy empátiával, mikor mire van szükség.

Mindkét regényben, Rotem Loved So Much és Haim G. Corner People című könyvében az egzotikus nagynénik tartózkodása izraeli családjuk körében vagy közelében, egyáltalán a létezésük, felidézi a hősnők szüleinek emlékeit, és a gyerekeiknek szóló nehéz és ítélkező szavakat, burkolt utalásokat is, mivel a nehéz időkben ezek a nagynénik a szépségüket és a testüket különféle „jó” dolgokra használták, de csak önmaguknak, más családtagoknak nem, pedig azok is védelemre és segítségre szorultak. De akad olyan regényfigura is, mint a Hebrew Love nagynénije, aki arról panaszkodik, hogy a nehéz időkben a paraszt, aki őt és családját bújtatta, szexuálisan bántalmazta, de családtagjai minderről nem akartak tudomást venni. Akármi volt a múltjuk, az izraeli család gyermekei tisztelik és csodálják ezeket a nagynéniket, mert a zavart, a mindennapokban nehéz vagy őrült és kegyetlenkedő szülőkkel szemben figyelnek, együttéreznek a gyerekkel, gondoskodnak róluk, és még valamiféle romantikus, bár kissé neurotikus hangulatot is hoznak magukkal. Az ötvenes-hatvanas évek izraeli kultúrájában a nagynénik a magyarországi zsidók magyarországi vagy közép-európai (Izraelen kívüli) életét élik, folytonosan vándorolnak. Velük szemben az állandónak választott helyen (Izraelben) a feszültséggel és a családtagok vitáival teli élet szürke és traumatikus.

A nagynénik figurájának témakörét folytatva, amint azt Horváth Rita kimutatta a magyar szerzőknek a második világháború és a holokauszt után is Magyarországon élő zsidó családokról szóló műveiben, az összeomlott túlélőcsaládokat mitikus kifejezésekkel ábrázolják, láncszemnek az évtizedekkel vagy évszázadokkal korábban élt apák láncolatában. Ebből az következik, hogy a holokauszttúlélőkről szóló magyar regényben a holokausztban meggyilkolt családtagok hiányát kitöltik azzal, hogy a múltba, a valódi vagy elképzelt rokonok, egy családtag vagy egy nemzethez tartozó társ felé fordulnak, és történetileg is kifejezik az időt vagy az időtlenséget. Ezzel szemben a holokauszttúlélő és a fiatal Izraelbe érkező, növekvő családokról szóló izraeli regényben a családtagok hiányát megtöltik az akár Európából, akár Izrael más vidékeiről érkező, majd távozó nagynénik lelki és szellemi értelemben is; ezek a nagynénik, minden hiányosságuk ellenére, még mindig képesek valamit pótolni abból, ami a törődő szülőfigurából a fiatal izraeli rokonnak hiányzik.

A magyar hátterű izraeliek későbbi generációinak egyes regényeiben a szereplők elutaznak Magyarországra, illetve más közép-európai országba. Shoshi Breiner Ariadne című könyvében (1990) a holokauszt és az olék második (és/vagy „másfél”) generációjához tartozó Avner megpróbálja felidézni saját és családja életének eseményeit, kora gyerekkorát a holokauszt árnyékában, mindezt egy levél nyomán, amelyet egy idős ember küldött Csehszlovákiából a Jad Vasembe Avner ügyében. Suzane Adam gyerekkorában, a hatvanas évek közepén érkezett Izraelbe Erdélyből, Stolen Property című regényében (2009) saját családjának történetét dolgozta fel. Egy idős holokauszttúlélő elhagyta romániai otthonát, öregkorában megpróbálja visszakapni a házát, de ott évtizedek óta egy népes cigány család él, és ha az öregnek sikerül visszaszerezni a házat, a cigány család otthon nélkül marad. Közben az író élénken szemlélteti a cigányok világát és környezetüket, festői és színes nyelvüket héberül, ehhez hasonlót máshol nem is hallunk. Ora Ahimeir anyja életéről szóló, Bride című regénye (2012) a valós tényeket fantáziával egészíti ki. 1939 őszén anyja Magyarországra megy a halica szertartásra első, magyarországi férje halála miatt, akit 1938-ban Cfatban lőttek le „a nagy arab lázadás” során, esküvőjük után négy nappal. Ezen az úton a fiatal özvegyasszony először és egyetlen alkalommal ismeri meg, ki lehetett volna a magyarországi zsidó családja, ha a férjét nem gyilkolják meg, és az egész látogatást áthatják a tragikus elemek, az özvegy menyasszony katasztrófája és az európai és ezen belül a magyarországi zsidók holokausztja miatt, ennek már vannak jelei az özvegyasszony-menyasszony útja közben.

Judith Rotem When Will You Come to Me (2012) című regénye központi történetének nagy része is Európában, a 20. század végi Németországban játszódik, ahova egy ultraortodox, lányaik kiházasítása miatt eladósodott izraeli házaspár érkezik egy zsidó öregotthonba dolgozni, hogy az adósságát visszafizesse, de a férj hamarosan összeroppan, visszatér Izraelbe. Felesége, Sulamit Németországban marad az anyja mellett, aki ebben az öregotthonban él, és egy új, alternatív világot épít a maga számára izraeli élete helyett.

A művek egy részében a világ más-más pontjain élő családtagok levél útján tartják a kapcsolatot. Rotem Loved So Much című művében Noémi kapcsolata öreg nagynénjével, Gabriellával akkor kezdődik – pontosabban megújul, mivel Noémi gyermekkorában ismerte nagynénjét –, amikor levelet kap tőle a németországi öregotthonból, ahol akkoriban élt. Rotem későbbi, When Will You Come to Me című regénynek a középpontjába is levelek kerültek. A hősnő Sulamit régóta Németországban él, férje visszatér Izraelbe, ezért a családtagjaival levelezik, és a családtagok levelezéséből bontakozik ki a történet lényege. Shoshi Breiner Ariadne című regényében a levelek fedik föl, elősegítik vagy hátráltatják a cselekményt, Avner korábbi életének titkait. Jael Neeman Fire Inscription (2013) című elbeszéléskötetében, a The Option című történetben az anya elmondja életét gyerekkorától az elszegényedett magyarországi családban a holokauszton át öregkori kríziséig az észak-izraeli kibucban. A gyerekeinek írt levelekből közben fény derül a megkínzott anya múltjának titkaira, aki kéri, életében ne olvassák el az írásait. A levelek, kéziratok és egyéb elküldött és megkapott, megfejtett vagy homályban, illetve titokban maradt írásbeli üzenetek ezekben a művekben a titokmentes történetvázat egészítik ki, mert nyilvánvaló, hogy a titkos vagy csak jelzett súlyos történeteknek szükségük van a saját szöveges világukra.

A „másfél” és a második generációs magyar hátterű izraeli írók valamennyi munkájában fontos tényező az emlékeikben élő magyar nyelv, amelyen felnőttek. De amikor szüleik anyanyelvét, hangzását és színét mutatják be, nem elég jelezni, hogy a magyar nyelvnek az izraeli nyelvek sokféleségében is külön helye volt, hangzása és a héberül beszélők furcsa kiejtése miatt nevetség és gúny tárgya volt, az írók amiatt is nehézségbe ütköznek, mert nincs rendezett ismeretük arról a nyelvről, amelynek dallamán nevelkedtek. Ezért a magyar nyelv – általában csak héber átírásban – helytelen vagy torz, és gyakran szórakoztató formában jelenik meg az írásaikban, mert az íróknak fogalmuk sincs arról, hogy olyasmit írnak, amit nem akartak.

Fontos megjegyezni, hogy az idegen nyelvek téves bemutatása más kultúrából, akár keletről, akár nyugatról érkező kortárs írók munkáira is jellemző, például a már említett lengyelországi szerzőkre vagy Szami Berdugo, Yossi Sucary és mások könyveire. Az idegen nyelvek téves használatának háttere, hogy az írók gyerekkorban hallották, de nem tanulták a nyelvet. A nem magyar hátterű írók, akik bizonyos távolságból írnak a magyar anyanyelvűekről, a nyelvet ismerő fordítók és szerkesztők segítségével elkerülhetik a nyelvi hibákat. A magyar nyelv pontos használatának örömteli példája Ahimeir Bride című, korábban említett könyve és rabbi Haim Szabato From the Four Winds (2008) című műve is: az ötvenes évek végén egy jeruzsálemi ole negyedben tartott találkozó, majd évtizedekkel később egy magyarországi holokauszttúlélő és egy egyiptomi fiatal találkozása, aki a nemzeti vallási irányzat rabbija lett.

Nemcsak a magyar nyelv jut kifejezésre az izraeli „másfél” és második generációs magyar hátterű írók műveiben, hanem az életmód és az életstílus is, amelyet az írók szülei magukkal hoztak az eredetországból. Az ételek, a ruházat, a ruhakiegészítők és -díszek, a háztartási cikkek és kegytárgyak fontossága meghaladja a figurák körül nekik szánt feladatot vagy érzelmi súlyt, ezek a tárgyak és dolgok erőteljes és mondanivalóban gazdag motívumok. Az izraeli–magyar élettérről leginkább felismerhető író kétségtelenül Judith Rotem. A következő részlet a When Will You Come to Me című regényből az izraeli–magyar élettér ábrázolásának fontosságát példázza, és azt, hogyan járult hozzá műveivel a magyar hátterű izraeli írók kulturális világának bemutatásához az izraeli kulturális palettán:

Szülés után Sulamit a szülei otthonába ment pihenni a csecsemővel. Anyja száraz vajas aprósüteményt sütött neki, hogy szomjas legyen, igyon és szoptasson, és az anyai érzések ébredésével magyar ízeket főzött neki: tartalmas leveseket, paradicsomos lecsót, cukkinit, paprikát és padlizsánt olajtól fénylő rántottával, főzeléket, karalábéból és burgonyából készült zöldségpörköltet, csirkepörköltet paprikás krumplival és hagymakarikákon sült resztelt májat. „Erre Aranka tanított engem” – mondta, miközben tálalt. A különleges ételek, az anyai gondoskodás és Szofi, a csöppség, aki úgy szopott, mint akinek az élete függ ettől, megerősítette testben és lélekben.

Annak ellenére, hogy vannak, akik Rotem műveit túlzottan feministának és egy zárt világ irodalmának tekintik, a kritikusok szerint a magyar–jiddis–keleti–ulraortodox élettér az övé. Ha megértjük a társadalmunk különböző csoportjait hitelesen ábrázoló irodalom fontosságát (az izraeli irodalom kibucokról szóló művei a korábbi évtizedekben vagy katonaságélmény az elmúlt évtizedekben), Rotem munkája fontos opus a magyar hátterű izraeli írók között, és példázza az askenázi csoport különbözőségét is (erről Schwartz és mások is írnak, ahogy a cikk elején említettem).

Összegezve: ebben a cikkben felvázoltam a magyar hátterű „másfél” és második generációs, többnyire holokauszttúlélő írók egyediségét az izraeli irodalomban. Műveik mások műveihez hasonlók, párhuzamba állíthatók a más hátterű, askenázi vagy szefárd izraeli alkotókkal, mégis vannak sajátos vonásaik. Szembetűnő a prózai művek életrajzi vonatkozása: a holokausztemlékezet hangsúlyos helye az írók és szüleik életében és gondolkodásában; a magyar és/vagy közép-európai rokonok jelenléte és jelentősége a szereplők között; a rokonok vagy más személyek oda-vissza útja Izrael és Európa között; a levelek, naplórészletek és más kéziratok fontossága, az ezekből megtudható titkok vagy bizonytalanságok a cselekményben. A helytelen nyelvhasználatra is rámutattam, akár magyar–héber keverék nyelvnek is mondhatjuk. Mindezen keresztül mutatják be az írók és hozzájuk hasonló irodalmi figuráik eredetcsaládjának nem mindig örömteljes és boldog izraeli–magyar világát. Ahogy az idő haladt, ez a világ örökre elmúlt, a magyar hátterű izraeli írók műveiben mementónak maradt meg.

Héberből fordította Ligeti Zsuzsanna

---

A magyar kötet megrendelhető:
papírkönyv – Gondolat Kiadó, Írók Boltja
e-könyv – Libri
A könyvbemutató megtekinthető: facebook.com/huilproject

A kötet héber e-könyv változata: e-vrit.co.il
A kötet héber változatának könyvbemutatójáról Frank Peti fényképei: https://www.facebook.com/huilproject
A héber papírkönyv megrendelhető: huilproject2018@gmail.com