„Fáj volt” – mondja Nadav, mégsem sír, mint máskor mindig. Új óvónő és új óvodás csoport várja őt szeptember 1-jétől, a gyerek alkalmazkodóképességét erősítendő, hiszen az állandóság luxus a mai világban. Hagy tanulja meg a gyerek három évesen, hogy a világ és körülötte az emberek változnak. „Mafhid leszek” – foglalja össze Nadav az előtte álló év kihívását, „félni fognak tőlem”. Azon vacillál, hogy hogyan viselkedjék a nála kisebb gyerekekből álló csoportban, amelyben ráadásul a lányok lesznek többségben. A hintán ülve tisztázzuk, hogy ha kedves a többi gyerekkel, akkor szívesen játszanak majd vele, ha viszont üt, rúg, kalapál és harap, eltávolodnak tőle a lányok, akiknek nem szabad meghúzni a haját.
Azt hiszem, ennyi felkészítés elég is szeptemberre. Rafi eddig szerencsésebb volt, mert az elsős tanárnője tanította másodikban is. Harmadikra viszont új tanárnőt kap az osztály, aki az iskolai WhatsApp-csoportba írt bejegyzései alapján minimum diszgráfiás, amivel semmi gond. Rafi mellé kemény kéz kell, csak az meglegyen.
Kihaltak az utcák és az orvosi rendelő, ahová Rafit viszem szerda reggel, hogy kigyógyítsák végre a köhögésből. Augusztus vége van, aki tehette, elment a városból. Ez sajnos nem a vénasszonyok nyara, mint a Balatonnál, hiszen a Nap ugyanúgy éget, mint máskor, és nem mozognak a levelek a fákon, a macskák is alig. Átadom a gyerekeket Drornak egy órakor, most az ő köre jön, a negyedik napján vagyunk az augusztus végi rémálomnak, amikor iskola és óvoda még nincsen, de dolgozni be kell menni. „Ha szeretnél bejárni dolgozni, fizess” – mondja Dror, amivel nem vitatkozom, és felhívom a három bébiszitterünket, de nyaralnak ők is, így marad a feles napbeosztás Drorral.
Az iroda felé tekerve leáll a biciklim a kaptatón felfelé tekerve, mert alig kapok levegőt. Aztán felérek a hegyre, hogy ereszkedhessek lefelé a következő hegyig, közben azon gondolkozom, hogy mi lenne, ha vennék elektromos bicajt. Biztosan könnyebb lenne az életem, de hogy jobb-e, ki tudja. Az üres irodában ülök, és bámulok magam elé, ilyenkor szokott baj lenni. Furcsa érzés fog el, mintha elfelejtettem volna valamit, mi lehet az, ah, igen, eltelt fél óra az életemből anélkül, hogy Joelra gondoltam volna, amit a gyógyulás jelének veszek. A Joelra való intenzív rágondolás erőt ad, hogy ledolgozzam az egy havi kimaradást és átnézzem a munkahelyi e-mailjeimet: a korona utáni jó időknek vége, újra befogják a dolgozókat az irodába, vagyis szigorúan csak egy napot lehetünk home office-ban mostantól. Bent vagyok az irodában, de nem dolgozom, a HR-es levél elvette a kedvemet a munkától. Szerencse, hogy ma úszásórám lesz, és ha oda akarok érni az uszodába biciklivel, időben el kell indulnom.
Jaza mutatja a partról a gyorsúszás helyes mozdulatait. A test középvonalát nem keresztezhetik a karjaim, ez új, ezt nekem még senki sem mondta. Jaza felajánlja, hogy lefilmez, ezt azonnal elutasítom, még csak az kéne. Erre szivacsot ad a kezembe, amit magam előtt kell tartanom a vízen úszás közben, kiegyenesednek a mozdulataim, így most már csak a lábtempóra kell figyelnem, amiről olyan nagyvonalúan lemondtam eddig, de ami nélkül nincsen gyorsúszás. Mi lesz így a Kinneretnél? Lemondjak a nagy kalandról, vagy induljak el mégis, de a rövidebb távon? A mellúszás jobban megy, talán, mert apukám tanította. A hátúszásra legközelebb visszatérünk, hiszen véget ért a fél óra, találkozunk a jövő héten.
Joelt hallgatom a padon az esti edzés után a dojó melletti parkban. Kihagy most is a figyelmem néha, mint az irodában, csak most az örömtől, hogy úgy beszélgetünk a sötét parkban Joellel, mintha ez mindig így lett volna. Gyerekkori barátok vagyunk, csalom meg magamat, beszélhetünk mindenről, amiről kell, hogy épek maradjunk, és ami éppen bennünk van, nem egymásról, mindig másról. Búcsúzóul hozzámnyomja az arcát, mint ahogy a gyerekeknek szokás, „de jó, hogy a világon vagy”. Itt egy ember, aki beszélni tud, kincs, vigyázni kell rá. Dror még ébren van, amikor hazaérek végre, „Joellal beszéltél, ugye?” – kérdezi, „igen, elkezdünk kettesben beszélgetni Gilad nélkül, nem tudom, mi lesz a vége”, aztán még egy órát beszélgetünk Drorral, mindenről és magunkról is. 11 óra van, a gyerekek már fél órája alszanak, csönd van, Dror is elalszik lassan. Egyedül maradok a gondolataimmal és a szobában zümmögő szúnyoggal, aki nem találja a kijáratot.
