„Mit akarsz tőlem?” – Dror ideges, új tőle ez a hangnem, mégsem tud kibillenteni a nehezen megtalált egyensúlyomból, amire annyira vigyázok mindig. Az irodában vagyok, ahol a délelőtti órák csöndjében szeretném végre végiggondolni a tegnapot, de Dror nem hagyja, mert a fülembe hadar a vonal másik végéről a Misor Adumimi autószervízből, ahová én szalajtottam ma reggel. A beszélgetés hosszabbnak ígérkezik a megszokott heti tíz másodperces telefonjánál, így inkább kimegyek az irodából, miközben visszaszuszakolom a tegnapi emlékeimet az agyam megfelelő rekeszébe. „No, mit mondtak?” – kérdezek vissza már a folyosóról, kötéltáncos a mélység fölött, biztosítással. „Kilencezer sékel, csak a hátsó ajtóért. Vagy eladjuk az autót vagy újat veszünk. Tudod mit? Adjuk el, megleszünk autó nélkül”. Jól van, Dror első felindulásában mond mindenfélét, pár perc múlva ki fog józanodni. Nem Tel-Aviv belvárosában élünk, Jeruzsálemben egy kétgyerekes családnak úgy kell az autó, mint egy falat kenyér. Egy perc alatt megnyugszunk mind a ketten, az autó marad, bár gyűrötten. A ráncfelvarrást elhalasztjuk jobb időkre.
Hirtelen vastagnak érzem a pénztárcámat, hogy ennyi pénzt spóroltunk, ezért elviszem a biciklimet a javítóba. Hogy mondják a racsnit héberül? Nem fog eszembe jutni. Ránéz a fiú a gépre, rögtön megmondja, hogy nem hajlandó szétszerelni, de azért felrakja az állványra és megpiszkálja a váltót, hogy ne kattogjon. Hogy a több éves kosszal mi lesz, már nem kérdezem meg, ebben a szervízben nem szeretnek bütykölni, vigyem a harminc éves, ajándékba kapott biciklimet máshová vagy vegyek újat. Az autónk hátsó ajtójának árából két full-extrás biciklit is vehetnék, mégsem ezt az utat választom. Megköszönöm a segítséget és legurulok a hegyről, sietek, mert otthon még át kell öltöznöm az edzőpartnerem újszülöttjének brit milájára. Időben érkezem a Begin Centerbe, és megölelem a lányt, akivel tíz éve edzünk együtt, és akin érezni, hogy anyává érett a nyolc nap alatt. Dov, a tanárom hozzám fordul az asztalnál, és megtörténik, ami a tatamin sosem: le van maradva egy ütemmel. „Hol a férj?” – kérdezi, jaj, eszem a szívét, nem érti, hogy egyedülálló anya fiának körülmetélési szertartásán vagyunk. Edzőtársunk a negyvenes évei elején meghozta a döntést: nem vár tovább a férfira, aki anyává teszi.
Többen itt vagyunk a dojóból, de Joel nincs itt. Kora délután van, nem az irodában ülök és az étel is finom, miért vagyok mégis nyomott? Ah, szinte el is felejtettem, hogy körülmetélik a picurt. Átélem újra a friss anyaságom első napjait, könnyű dolgom van, mert a mohel ugyanaz. „Amikor Saj belép a terembe, az összes fiú összerezzen, és nem értik, miért” – Gilad ma vicces kedvében van, milyen szerencsés, hogy a katasztrófa közepén meg tudja őrizni a jó kedvét. „Mi van veled, miért vagy szomorú?” – fordul felém, érzékeny rám most is. Hát mi lenne. Két fiút hoztam a világra. A másodikat már nem akartuk körülmetélni, a korona és az első kijárási tilalom is jó ürügyet szolgáltatott volna erre, aztán felhívtuk a mohelt mégis. Az egyhetes babának még neve sem volt, amikor telefonon egyeztettünk. „Majd én adok neki nevet” – Sajt láthatóan nem hozta zavarba a szituáció. Ketten vártuk őt Drorral a nappaliban, nem késett. Megszültük a gyerek nevét, Rafit jó előre elvitte a bébiszitter, kezdődhetett az esemény. Dror volt a szandak, vagyis az ő ölében történt, ami történt. „Ne nézz oda” – érkezett a jó tanács Sajtól, mialatt gyengéden Dror ölébe fektette a kicsi Nadavot, „én sem nézek”. Nevetni kellett volna, de csak sírni tudtam.
Most viszont Dov mellett ülök és visszanyelem a könnyeimet, a narancslé is segít. A saláták és a főétel közötti szünetben Saj megteszi a nagypapa ölében, amiért idehívták. Az anya is mond áldást, kétoldalról támogatják a család nőtagjai, a férfiak énekelnek és táncolnak. A desszert előtt elköszönök mindenkitől és elindulok Nadavért az oviba, akivel még nem is beszéltünk a saját britjéről, pedig már három éves is elmúlt, vajon ez mikor szokás, és szokás-e egyáltalán? Este inkább Rafival beszélem meg a témát.
Újév van, ros ha-sana, szerdán ünnepelünk a dojóban. Almát és mézet hozok, a többiek is mindenfélét. Az edzés után a megterített asztal mellett az udvar fája alatt ül és áll a társaság, Nir, Gilad, Joel, Dov és a többiek kis poharakból isszák a fehér bort. Éjjel tizenegykor lépünk ki a kapun Joellel, a parkba tartunk megint, harmadszorra. A parkban hangos zene szól és több pad is foglalt, de azért találunk üreset. Hosszan beszélünk és még tovább, majd búcsúzóul Joel megsimogatja a fejemet, három másodpercnyi boldogság, az egyensúlyom viszont odalett, és nem tudom kiszámolni sem, hány másodperc lesz megtalálni újra.
