Az iskolában reggel Rabin fogadott. Már persze nem ő maga – hanem egy közepesen nagy plakát, ami a meggyilkolásának napjára emlékeztetett. Istennek hála, Jonatánnak nem nagyon fűlik a foga a betűtanuláshoz, akadozva memezunk-táfozunk délutánonként, kiborulásig.
De délután, a napközi után már nem is köszön nekem a gyerek, csak megkérdezi, hogy ki ölte meg Rabint és hogyan, mert neki a caharonos madricha erről beszélt, részletesen. Mély levegőt veszek és bölcs szülőként csak annyit mondok neki, hogy először most Almát kell elhoznunk az óvodából – utána természetesen megbeszélhetünk mindent, gyilkosságokat a történelem bármely korszakából, a vacsoraschnitzel alatt.
Jonatán persze nem felejt, a jóanya pedig tudja, hogy itt válaszokkal kell szolgálni, ha törik, ha szakad, nehogy trauma legyen belőle, meg talán jobb is, ha Rabinnal kezdjük és nem ér minket felkészületlenül a jövő tavaszi holokauszt nap. A téli hónapok alatt majd szépen lassan feldolgozzuk magunkat az egyről a hatmillióig.
Ez olyan szomorú, mondja Jonatán, valóban elkeseredve, miután végigvesszük Rabint és halálát, hogy hova van eltemetve és kikkel együtt („Igen, ők is mind meghaltak”, ismerem el bocsánatkérően), majd észbe kapva gyorsan napos oldalt keresek, mint kákán a csomót (ha van, ha nincs) és elmesélem, hogy Rabin a békéért küzdött, hogy mind boldogan éljünk egymás mellett, egyenlőségben – és hogy ő biztos inkább azt szeretné, ha erről beszélnénk és nem arról a randa gyilkosságról, iksza.
Jonatán ezt megfontolja egy pillanatra, éppen elég időre ahhoz, hogy a négyéves Alma, aki eddig csak hallgatott megszólaljon:
– De mi történik azokkal, akik meghalnak? Hova mennek?
Erre Jonatánnak is eszébe jut a következő kérdése:
– És milyen puskával lőtték le Rabint?
Én pedig egy pillanatra megfontolom egy hosszabb, spirituális-ballisztikai válasz kidolgozását, de már nyolc óra van. Hétfő este. Ágyban a helye mindenkinek. Úgyhogy kérdéseikre inkább kérdéssel válaszolok, ahogy bármely bátor profi tenné:
Ki kér most azonnal fagyit?
Újságíró
