Izraelben nemcsak a civil lakosságot érte váratlanul a Hamasz szombati támadása, hanem a hadsereget és a politikai vezetést is. Nagyobb sokként, mint a 1973-as, úgynevezett jom kippuri háború – mondta a Hírklikknek az izraeli magyar közösség hírportálja, az Izraelinfo.com főszerkesztője. Frank Péter elmondta azt is, hogy az ötven évvel ezelőtt történteknél ez egyrészt objektíve is súlyosabb, mert most az ország határain belül harcolnak, másrészt a közösségi média miatt még annál is közelebbinek éli meg a háborút a lakosság. „Hogy mi lesz hosszú távon? Ezt nem lehet tudni. Azt mindenki érzi, hogy ami eddig volt, az már nem lesz” – vázolta fel a kilátásokat. Lukácsi Katalin interjúja a Hírklikknek
A világ közvéleményét sokkolta az Izrael elleni terrortámadás. Hogy vannak most, a háború kirobbanásának harmadik napján? Mi történik a közvetlen környezetében, és felocsúdott-e már az ország?
Három fiam közül kettőt besoroztak tartalékos szolgálatra. A nagy fiam Északon van, a Golán-fennsíkon, az északi határ közelében, a kisebbik pedig lent, a Gázai övezet mellett. Az Izraelben élő testvéreim közül ketten bevonultak tartalékosként. Az egyiküknek öt gyermeke van, neki nem is kellett volna, mert a korhatárt túllépte, önkéntesként mégis bevonult. Mindez személyesen természetesen nem könnyű. Amikor a második libanoni háború volt, akkor sokkal könnyebben éltük át, mert a gyerekek még kicsik voltak. Együtt voltunk, együtt vészeltük át az eseményeket, pedig akkor sok katyusa be is csapódott Karmielbe (egy észak-izraeli város), ahol élünk. Most sokkal nehezebb elengedni a fiainkat ilyen helyzetben, amikor látjuk, hogy mennyien meghalnak ártatlanul, katonák, gyerekek, idősek. Ez a vérengzés… Mégha egyedül élnék, akkor is úgy érezném, hogy ezek a halottak, mintha a saját gyerekeim lennének, a saját családom. Ez az érzés betölti a napjainkat. Jellemző a hétköznapjainkra, hogy nem tudtunk aludni, mert hajnali négytől folyamatosan szálltak el fölöttünk a katonai repülőgépek. Az utakon pedig tankok és harci járművek közlekednek. Az iskolák pár napig zárva vannak, de a munkahelyeken is csak a szükségesebbeknél, például az élelmiszergyártóknál, veszik fel a munkát. Az üzletek közül csak nagyon kevés nyit ki. A támadás után elrendelt és ösztönös bezárkózást (az iskolák, a munkahelyek bezárását) hosszú távon nem lehet fenntartani. A férfiak és a fiatal lakosság jó része bevonul. Ezt logisztikailag is meg kell oldani, ez rengeteg pénzbe kerül. Szerintem órák vagy napok kérdése, hogy itt komoly háború lesz. Most bejöttem a munkahelyemre, de az utcák üresek. Az emberek bezárkóznak az egész országban. Nem csak a déli részen. Ezek a terroristák utánpótlást kapnak, kiderült, hogy lehet, aktív terroralagút is van, amin újabb harcosok jönnek. Autókat szereznek, északabbra utaznak, elbújnak, és várnak a megfelelő pillanatra. Éjszaka is támadhatnak. Egyértelmű utasításokat kapott a lakosság, hogy az ajtókat zárjuk be, az egész országban, nem csak a Gázai övezethez közel. Legkisebb húgom a libanoni határtól 50 méterre lakik egy kibucban három kisgyerekkel. Ők tegnap itt voltak nálunk, most pedig a másik húgom otthonában szálltak meg, aki egy másik kibucban lakik az ország központjában, mert ők pedig Belgiumban ragadtak a repülési forgalom lezárása miatt. Gyakorlatilag az északi határon fekvő településeket kiürítik, kiürülnek. Több tízezer emberről van szó. Milyen élet az, hogy az ember nem tud hazamenni a saját otthonába? És ha majd haza is tud menni, amikor az egésznek vége lesz… a biztonságérzet elveszett.
A világ közvéleményét derült égből villámcsapásként érte ez a brutális, összehangolt terrortámadás. Izraelben voltak-e ennek előjelei?
Semmi nem volt a levegőben ebből. Ha bármi lett volna, akkor a hadsereg nem hagyta volna, hogy egy többezer fős fesztivált tartsanak a Gázai övezethez közel. Sőt, épp ellenkezőleg! Egy héttel ezelőtt azt nyilatkozta a hadsereg, hogy a Hamasz nem készül, és nem érdeke háborúba kezdeni. Voltak ugyanis korábban zavargások a Gázai övezet határának túloldalán, de „a terrorszervezet képes uralkodni a tüntetők felett” – mondták. Tehát nemcsak a civil lakosságot érte váratlanul ez a támadás, hanem a hadsereget és a politikai vezetést is. Nagyobb sokként, mint a 1973-as, úgynevezett jom kippuri háború. Ahhoz képest a különbség az, hogy akkor többnyire az ország határain kívül történtek a harci cselekmények, és a hadsereget érték súlyos veszteségek. Itt viszont nagy számban ártatlan polgárok az áldozatok. A jom kippuri háborúnál azért is érződhet ez súlyosabbnak, mert akkoriban még nem volt közösségi média. Most sokkal közvetlenebbül szembesülünk a drámai, megrázó képsorokkal – nem beszélve a rengeteg hamis információról, tudatosan terjesztett, uszító fake news-ról. Pszichésen, mentálisan sokkal erősebb hatást gyakorol ez a háború. Ebből nagyon nehéz felocsúdni, az egész ország sokkban van még ma is. Ugyanis fokozatosan derül fény arra, hogy pontosan milyen pusztítás is történt. Most térképezi fel a hadsereg, és jut nyilvánosságra, hogy például a Negev sivatagban tartott fesztiválon milyen vérengzés történt. És még mindig rengeteg a bizonytalanság. Nem tudni, kiket, hány embert hurcoltak el túszokként, és kik bujkálhatnak esetleg valahol, vagy fekszenek holtan valami árok szélén. A halottak száma feltehetően ezer fölött lesz. Teljes káosz van, és addig a hadsereg nem tud válaszcsapást mérni, amíg a saját országunkon belül nem állítják helyre a biztonságot. Egyelőre például a kibucokban kell harcolni. A rengeteg elhurcolt túsz miatt pedig tárgyalni kell a kiszabadításukért, tehát elvileg nem lehet komolyabb bombázást vagy szárazföldi támadást indítani, de a körülményekre való tekintettel lehet, hogy végül máshogy fognak alakulni a dolgok. Szörnyű dilemmában van az ország vezetése, a hadsereg.
Lehetséges, hogy ezt a háborút majd később szukkoti [őszi vallási ünnep] háborúnak fogják nevezni? Lehet már sejteni, hogy milyen végkifejlete lesz annak, ami most zajlik Izraelben?
Azt mindenki érzi, hogy ami eddig volt, az már nem lesz. Ez nem olyan, mint az eddigi rakétázások, válaszcsapások, majd tárgyalás és néhány hónapos vagy éves nyugalom. Ilyen méretű mészárlás és barbarizmus után gyakran a legbaloldalibb, legliberálisabb, leghumánusabb érzelmű izraeli állampolgár is bosszúban gondolkodik. Ma különösen fontos, de annál nehezebb a megfontoltság, és nem a szívre, hanem a fejre hallgatni. Nagyon fontos a nyugalom megőrzése. A támadás szukkot végén, szimchat Tórakor történt, ami egy örömünnep. Ráadásul éppen szombatra esett [akárcsak az 1973-as jom kippuri háború idején – a szerk.]. Az ország semmit nem sejtett. Mindenki ünnepelt vagy zsinagógákban, családoknál töltötte a pihenőnapot, kirándult, fesztiválokat, kulturális programokat tartottak. A feleségemmel mi is egy hétezres zenei fesztiválon voltunk egy nappal a háború kirobbanása előtt. Amikor másnap láttuk, mi történik, belénk nyilallt, hogy akár velünk is történhetett volna. Ráadásul az izraeliek sokasága közvetlenebbül is érintett, mert szinte minden családban van valaki, akinek családtagja vagy barátja, munkatársa eltűnt, megsérült, elrabolták vagy meghalt. Hogy mi lesz hosszú távon? Ezt nem lehet tudni. Az ígéretek természetesen a fellegekben vannak. Sokan menekülnek az érintett határok közeléből, de hova fognak menni? Most nincs visszafogottság. Miután megtalálják az összes halottat, az Izrael területére behatoló terroristákat elfogják, és elindul az ellentámadás, szinte biztos, hogy az északi határon is újabb front nyílik. Az egész cselekménysor kontextusáról azt gondolom, hogy Irán áll mögötte. A felkészülés, az időzítés, a titkosszolgálatok előli sikeres elrejtőzés. A Hamasz olyan hálózatot kapott, amit az izraeli titkosszolgálat nem tudott lehallgatni. Ezért is volt a meglepetés. A határ mentén felállított izraeli őrtornyok, megfigyelő állások automatikusan tűz alá veszik a területet, amikor egy támadás indul. Most azonban ezekre a tornyokra drónokról bombákat dobtak, ezáltal semlegesítették azokat. Még a légierő sem tudott válaszolni, mert azonnal megszakadt a kapcsolat. Teljesen kiiktatták az első védelmi vonalat. Mindez néhány percen belül történt. Most Izrael célja az, hogy a Hamasz fegyverutánpótlását és fegyverkező képességét véglegesen megszüntesse. Emiatt biztosan be fog vonulni Gázába az izraeli hadsereg, ami sajnos további áldozatokkal fog járni. Olyan a közhangulat az országban, hogy nem tudom elképzelni, hogy ez ne történjen meg. Viszont az ellentámadás azzal is jár, hogy a világ nyilvánosságába kerülnek képsorok az ellentámadásból fakadó áldozatokról is. Már most vannak olyan hangok, hogy az izraeli hadsereg válogatás nélkül tüzel. Hogy lehet ilyent állítani? Hogyan hajtana végre ellentámadó akciókat az izraeli hadsereg válogatás nélkül? Ráadásul azon brutális vérengzés után állítani ilyet, amikor ártatlan, bulizó fiatalokat, időseket, kisgyerekeket mészároltak le és raboltak el terroristák!?
Vannak tervek, hogy nemzeti egységkormány alakul Izraelben. A sok-sok tragédia és szomorú hírek közepette legalább ez egy pozitív fordulat – lehet, hogy összefog politikailag az ország?
Mindenképpen. Az ország lakossága híres arról, hogy szükséghelyzetben erősen összefog. Kilométeres sorokban állnak mindenütt a véradók, mi is akartunk vért adni, de közölték, hogy már van elég a készleten, aztán újra kinyitottak az állomások. Óriási a segítőkészség. Adományokat küldenek. Ennek a szolidaritásnak része az is, hogy ilyenkor félretesznek minden politikai különbséget. Az első dolog most túlélni, és megnyerni ezt a háborút. Ahhoz, hogy újra helyreálljon az országban – különösen a határ mentén – a biztonságérzet, ahhoz óriási változásra van szükség. Nem tudni még, hogy ez mit fog jelenteni. Inkább nem is az a hír, hogy nemzeti egységkormány alakulhat, hanem inkább azt nem értjük, miért nem alakult meg azonnal? Ilyen helyzetben csak ez képzelhető el. Végül is meg fog alakulni, kissé nyögvenyelősen, mert mindig vannak, akik lassabban jönnek rá a szükségszerűségre. Vészhelyzetben azonban a legjobbakat kell kiválasztani a feladatokra, és a tehetség, a tapasztalat, valamint a rátermettség nem politikai oldalak szerint válogat, ilyenkor muszáj összefogni. Ez mindenképp pozitív fejlemény. Hogy ez a politikai egység fennmarad-e a háború után is, azt azonban kétlem, történelmileg akármennyire is súlyos csapás ez országunkra nézve.
Mi, akik aggódunk önökért és Izraelért, miben tudunk segíteni innen, Magyarországról?
Nagyon szívet melengető már maga a kérdés is. Látunk több Facebook-csoportban is felajánlásokat Budapestről, hogy akik Izraelből Magyarországon ragadtak, azok megszállhatnak lakásokban, családoknál. Ezen kívül azonban másban valószínűleg nem sokat lehet nekünk kívülről segíteni. Itt Izraelben is ez történik, hogy egymásnak nyújtanak menedéket a családok, ismerősök. A segíteni akarás megtapasztalása sokat jelent és jól esik. A világhálón ugyanis látni azt, hogy ebben a kiélezett, tragikus helyzetben is a sok helyen kommentelők kárörvendően fogalmaznak, szekértábor-logika szerint drukkolnak ennek vagy annak a félnek, mintha mindez egy véres show-műsor volna. Sajnos a segíteni akarás és az együttérzés látszik az interneten ritkábbnak. Amikor mégis azt érezzük, hogy valaki nem azt akarja most eldönteni, hogy kinek volt igaza, vagy hogy melyik oldal a bűnösebb a helyzet kialakulásában, hanem az embert látja, az nagyon megható, és köszönünk szépen minden segítséget és együttérzést!
Az interjú a hírklikk.hu-n jelent meg.
Főkép: Önkéntesek szendvicseket készítenek Tel-Avivban. „Nem hívtak be a tartalékba, ezért kerestem, hol tudok még segíteni” – Fotó: David Becher
