Vasárnap a háború második napja. A Malha bevásárlóközpont orvosi rendelőjének folyosóján végigmenve látom, hogy az orvosok a nyitott ajtajú rendelőikben a telefonjukon nézik a híreket. A páciensek otthon maradtak, egyedül én jöttem el az időpontomra két orosszal és egy haredi házaspárral együtt. Azonnal bejutok a bőrgyógyászhoz. A nagyítójával nézegeti az anyajegyeimet, mintha béke lenne, mintha lenne holnap. Megírja a beutalót a plasztikai sebészhez, aki majd leszedi a két anyajegyemet, insallah. Az üzletek zárva, a bevásárlóközpont egyetlen nyitva lévő kijáratánál ülő biztonsági őr engem kér meg, hogy angolul mondjam el a mellettünk álló filippínó férfinek, menjen haza, ma nem nyit ki az étterem, ahol dolgozik. Bebiciklizem a belvárosba, ahol szintén csak egy-két mindenes bolt nyitott ki, hiába, cigi mindig kell. Lottózni is lehetne, de nincs kedvem ma elkezdeni.
Hétfőn egy órakor a Gan Sakerben focizom a gyerekekkel, amikor megszólal a sziréna, Nadavot felkapom, Rafi mellettem fut a park WC-jébe, legalább beton legyen a fejünk fölött. Az öt órai szirénát a házunk óvóhelyén dekkoljuk végig, amit végre kinyitottak, jó tágas, csak nincs hova leülni, igaz, miért is akarnánk sokáig itt lenni, ez nem a Gázai övezet és nem 1944 Budapestje. Jeruzsálem csöndjét az égen rendszeresen elhúzó harci repülők zaja sem töri meg igazán, az utcák kihaltak, újra a koronavírus végtelenített szombatjában élünk. Rafi barátainak szülei nem elérhetőek, mindenki beszorult az otthonába, csak mi járunk ki és be, legalább fél napot, hogy arra az időre se üljenek a gyerekek a képernyő előtt.
Sodródom az óráról órára változó eseményekkel, messenger-üzenetekre válaszolok, tizenéves ismerősöknek jutok eszébe, a Hamasz akciója gamechanger volt valóban. A magyar média „Netanyahu háborút hirdetett a Hamasz ellen” szalagcímmel operál, ezek szerint Izrael miniszterelnöke szombat reggelre ébredve elhatározta, hogy háborúzni fog, aztán kiadta a parancsot, hogy lőjenek vissza. Nem is történhetett másképp.
Hétfő este kipás férfi méregeti a konzerveket a Bet Cafafa-i arab vegyeskereskedésben negyed órával a hadtestparancsnokság bejelentése után, hogy mindenki tartson otthon a védett szobában három napra elegendő vizet és száraz élelmet. A ynet tudosításából kimaradt, hogy a védett szobába kell a víz – ezt eddig is tudtuk – ezért úgy tűnhetett, hogy új utasításról van szó. Három zsidó férfivel találkozom a boltban, akik a hadtestparancsnokság bejelentése után Jeruzsálem arab városrészébe jöttek vásárolni. Egyikük kezében öt-hat kiló liszt, másikuk nyolc csomag ásványvizet visz haza, egy csomagban hat darab két literes palack, vagyis összesen 96 liter, számolok gyorsan, ami napi két literrel számolva egy hatgyerekes családnak nyolc napra elegendő mennyiségű víz. A polcokon se kenyér, se pita, se bagett. Elhozok három zacskó kétszersültet, legyen mit ropogtatni a gyerekeknek.
Az arab vásárlók türelmesen kivárják a sorukat, ők nem a ynet-ről tájékozódnak, tehát nincsenek pánikban sem, csak leugrottak cigiért. Mire hazaérek, Dror már mondja is, hogy a pánik miatt visszavonták a bejelentést, oké. Pedig egy ország kérdezte magától, honnan vegyen elemes rádiót a 21. században, de akkor ezek szerint ez sem élet-halál kérdése most. Az oroszoktól biztos lehetne szerezni, gondolom, arra az esetre, ha tényleg elmenne az áram. Megint le vagyok maradva pár lépéssel, nemhogy elemes rádiót, még lisztet sem szereztem, minek is, a sütőnk egy hónapja elromlott, és még nem szóltunk róla a tulajdonosnak. Amíg süt a Nap, lesz meleg víz a fürdéshez és mosogatáshoz, és novemberre, amikor gyakran befelhősödik az ég és a Nap sem ad meleget, biztosan végetér a háború. Folytatom tovább a struccpolitikát.
Jó lenne, ha elmondaná valaki nekem, komoly tekintettel a szemembe nézve, hogy mitől kéne félnem, akkor talán elkezdenék félni. Nem telt el elég hosszú idő a háború kezdete óra, ezért egyelőre nincs kiforrott narratíva, hogy mit gondoljunk arról, ami történt, még tart a sokk, az emberek otthon maradnak, az egyetlen helyen, ami a biztonság illúzióját nyújtja és önként vállalják a bezártságot. A munkahelyi zoomra mind a hat kollégám otthonról jelentkezik be, én viszont az Aromából az Emek Refaimon. Úgy fordítom a laptopom képernyőjét, hogy Dror és a gyerekek ne látsszanak a képen. Kisgyerekes kollégák nyúzott fejét látom a képen, pedig mi összehasonlíthatatlanul jobb helyzetben vagyunk, mint az idősebb kollégák, akiknek a fiai a gázai és az északi határnál várják a parancsot a bevetésre abban a háborúban, ami megint a semmiért kezdődött és a semmiért fog véget érni.
