A várakozás, az idő folyama, alámossa az emlékezés medrének a partjait. Ami egy hete még elképzelhetetlen volt, ténnyé kövült. Most meg ezt a kövületet kezdi ki az unalom.
Ha mi rögtön visszatámadtunk volna, nem sikerült volna, mert nem álltunk készen. Most már napok óta várjuk, hogy mi lesz. A katonák már régen leápolták a fegyvereiket, bezsírozták a mozgó alkatrészeket. A fiam is.
Lassan-lassan elhalványul a kedv, a koszos asztalokon szétfolyik a motiváció és lecsöpög a homokos földre. Gondolataim lomhán, tompán és ostobán mozognak a katonai tábor, a családi otthonunk és barátaink telefon-jelenléte között. Keleten a front ugyan nem csendes, de nem is nagyon változott az elmúlt néhány napban, amióta az átkozott terroristákat likvidáltuk a csöpögtető rendszer által életben tartott virágágyások között, a kemény munkával megépített, feldíszített, de most már véresen koszos, üszkösen füstölgő házaink nappalijában.
Néha csak a tömérdek rakétát kellett eltűrnünk, amelyek – néha már úgy éreztük – olyanok, mint valami kellemetlen záporeső. Ahogyan a busz után futva az ernyőt rántjuk ki a vállunkról lógó táskából, úgy lőjük ki a célpontok felé süvítő rakétákat. De néha sajnos megázunk, amikor egy-egy házilag összeeszkábált töltet telibe kap egy autót, egy konyhát, egy rejtőzködőt.
Anyu könyörgött, hogy Öcsit küldjem hozzá Budapestre, vagy Grandma-hoz Londonba. De Öcsi nem akar menni. Meg miért is menne, hiszen itt van az otthonunk. Ha, Isten ments, totális háború lenne, a 16 éves fiú már nagyon is hasznos lehet: pakol egy raktárban, segít a pékségben vagy akár egy tábori kórházban.
Az egzisztenciális félelem, bevallom, a tudatom alatt summog. Csak néha-néha tör a felszínre, amikor egy videó, egy beszélgetés vagy egy benyomás előrántja a napfényre. Érzem a saját tompaságomat. Teszem, amit tennem kell. Kiviszem a szemetet. Szitkozódom, mert a feleségem kint hagyta a hintaágy párnáit az éjszakai esőben. Felkészülök a másnapi internetes óráimra. Megnézek még egy részt valamelyik sorozatból.
Imádkozom. Tanulok. Imádkozom. Vajon miben különbözik az a nyári vakáció meg ez a tehetetlen várakozás? A vakációt mi választottuk, és sok pénzbe került. A tehetetlen várakozást ránk erőszakolják, és noha pénzt nem adunk most ki, de nagyon drágán fizetünk meg érte. Az írás megnyugtat és feljegyzi a gondolataimat.
Élem a napjaimat, mint a feleségem cicája. Sokszor kikéredzkedik éjszaka. A portya után, a hajnali órákban addig nyivákol az erkélyajtónál, ameddig feleségem be nem engedi. A cica szájában egy egér, vagy annak a fele. Játszani kezd vele. Kínozza, gyötri az élettelen tetemet. Utána, mintha mi sem történt volna, dorombolva befészkeli magát a feleségem mellé az ágyba.
