„Rafi bántott tégemet”, „csinál nekem makát”. Rafi ver – panaszkodik Nadav a nagytesóra. Cahal-Hamasz háború a konyhában, 12. nap. Rafi/Cahal erőfölényben van, de mégis Nadav/Hamasz győz, mert hangosabban kiabál. A múlt hétfőn pánikszerűen felvásárolt kétszersülteket rég megettük, már a morzsáikat is felporszívóztam a lakásban. A palackos ásványvizek elfogytak, itt az ideje, hogy vége legyen a háborúnak is. A sokk még tart, az Aroma mégis csúcsüzemben az Emek Refaimon, visszatértek a dugók, az ovi szerdán először kinyitott fél napra, az iskola csak azért nem, mert nincs óvóhelye. Visszarázódunk lassan a korábbi életünkbe, akkor is, ha tudjuk, hogy már nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt.
Hétfőn Jeruzsálem Rehavia városrészében ülök a kanapén a nyolc hónapos terhes barátnőmnél, épp a szüléseinket beszéljük át, amikor lecsap a frász. A bumm akkorát szól, hogy az ablakok is beleremegnek. „Dörög az ég” – szalad ki barátnőm kislánya a gyerekszobából, ráhagyjuk. Szirénát nem is hallottunk, és a hiánya hirtelen közel hozza a háborút, bele a gyomromba, érdekes, az eddigi szirénázásoknál nem féltem.
A strucc kihúzza a fejét a homokból és körülnéz. Eljött az igazság pillanata ezzel a háborúval, innentől nincs mellébeszélés. Élet-halál kérdésekben nincs egyrészt-másrészt, az élet véges, meghalunk, ha nem ma, akkor holnap. Addig is, nézzük meg, mik vagyunk, az öncsalás technikái nem működnek tovább, a háború tükre mindent megmutat. Eltagadott traumák jönnek a felszínre, elhallgatott félelmek törnek elő a mélyből. A depresszió ráül az arcokra és a ráncok elmélyülnek a teher alatt.
Lassan eltelik a második hét is a háború kezdete óta, de az ország még mindig pszichózisban él a halál árnyékában. Ami délen megtörtént, az holnap velem is megtörténhet, az ország sorsa a tét – ez van a fejekben, a realitástól függetlenül. Irracionalitás minden fronton, dehát ki mondhatná meg nekik, hogy ne féljenek, ha egyszer az idegrendszerük mást mond. Vagy mi vagy ők, ha nem így gondolkodsz, el vagy veszve, ha nem vagy paranoiás, meghalsz. Október 7-e után megértem végre, hogy nincsen ország és nincsen hadsereg, mentse mindenki magát, ha teheti. Izraelben nincsenek civilek, mindenki katona, és aki nem akar permanens háborúban élni, jobb, ha elmegy innen.
A helytállásról és hősiességről szóló történetekkel van tele a média, ezrek állnak sorba vért adni, önkéntesek szervezik a hadsereg és a Gáza mellől kitelepítettek ellátását, együtt lélegzik az ország. Vasárnap a talpioti rendezvényterem konyháján háromezer adag ételt készítünk a tartalékosoknak, úgy vágom a petrezselymet, mintha ezen múlna a Hamasz bukása. A szemben ülő tinédzser lányok rossz késsel vágnák az édesburgonyát, rábeszélem őket, hogy kockázzanak inkább uborkát. Kikapcsol a fej és bekapcsol a test, az élet megy tovább – erről is beszélgetünk az asztalnál ülő nagymamával. A közösség erejével nem veszi fel semmi a harcot.
A dojo nyitva, lejárunk edzésre, mindenki megvan, kivéve Gadi lányát, akinek holttestét a héten azonosították, a Hamasz terroristái megölték a férjével és három kiskorú gyerekével együtt, őket majd csütörtökön temetik, a nagymama holttestét még nem tudták azonosítani. Felhő ül az arcokon, nem maradok velük edzés után. A szívem együtt dobog az övékkel, csak ne kelljen hallgatnom őket, ahogyan arról a háborúról beszélnek, amelyet a háború legelső napján elvesztettünk, amikor a Hamasz legyilkolt ezernégyszáz izraelit és fogságba hurcolt kétszázat, és átvette a hatalmat a Gáza melletti sávban, ahová nem fog visszatérni az élet sohasem. Nem mondom, mert miért mondanám, az ő fejükben más van, győzelem, hiába nem lehet lebombázni a Hamasz alagútjait a levegőből, ez most senkit sem érdekel, bombázunk, hogy fájjon. Azt, hogy a Hamasznak ez nem fáj, kevesen értik.
Szerdán szufganiákat találunk a Naaman kávézóban, ezek szerint idén is lesz Hanukka. Nadav és Rafi is kapnak egyet-egyet, én megvárom a decembert, csak megleszünk akkor is. A lekvárral és karamellel töltött fánkok látványa a Biden-látogatással együtt jót jelent, mondom magamnak, eljött a boss rendet csinálni, az egerek visszabújnak az egérlyukba, mindkét oldalon. Rafival csütörtökön a Bet Zajit-i farmon önkénteskedünk, gereblyézünk, a férfiak csákánnyal forgatják ki a nagyobb köveket a sziklás termőföldből. Kemény nyakú az a nép, amelyik meg tudja művelni.
