Szerdán áttekerünk Rafival a könyvtárba iskola után, délután fél három, verőfényes napsütés. A járdán kerülgetjük a babakocsit toló anyukákat, és mindenkit, aki bevásárol, a buszhoz siet vagy a gyerekéért megy az óvodába. Kikötjük a bicikliket, két táskával és két bukósisakkal csörtetek lefelé a gyerekkönyvtár lépcsőin Rafi nyomában. „Legyőztelek, Eichmann” és „Szaddam, a játéknak vége” – olvasom a képregények borítóján, nem tudom, örüljek-e annak, hogy Rafi Eichmannt választja, belelapozok a könyvbe, szögesdrótkerítés és őrtorony. Még ez is. „Inkább a Titanicot vegyük ki” – mondom neki, de Rafi rám sem hederít, hiába kérem tőle, hogy olyan könyvet vigyünk haza, amiben sok betű van, ő ragaszkodik a képregényekhez. Holnap estére elolvas mindent, én meg olvashatom neki a Ruminit filmszakadásig.
Nadavhoz gurulunk fél négyre az oviba, kikerülök egy katonát, aki hazafelé tarthat pihenni a bevetés után. A szemében látom a halált, minden rá van írva az arcára. A frontvonal mögött élek, nem tudom milyen a halál torkában lenni, készen állok a meghalásra, mondom mindig magamnak és másoknak is néha, de ez csak üres duma, nincs olyan, hogy valaki készen áll, legfeljebb odalöki a halál ölébe valami, egy páncéltörő vagy repeszdarab, mindegy is.
Az iskolai szülői Whatsapp-csoportban kedden egy anyuka üzenetéből megtudják a szülők, hogy a gyerekek a háborúról beszélgettek a szünetben. Megáll bennem az ütő egy pillanatra, csak nem Rafi szivárogtatott? Nem titkoljuk előle a háborút, tud a halottakról és a túszokról. A további üzenetekben látom, hogy nincs baj, nem az én fiam beszélt. A tanárnő a vétkes, aki részletekbe menően tájékoztatta a gyerekeket elrabolt gyerekekről, alagutakról, stb. A hisztérikus anyatigrisek azonnali felelősségre vonást, Zoomot, pszichológust és az igazgatónő bevonását követelik. „Beírjam a Whatsappba, hogy ha a szülők rendben vannak lelkileg, akkor a gyerekekkel is minden rendben lesz?” – kérdezem Drort, „dehogyis, mi jut eszedbe, téged is megköveznek, a szülők lelki egészségével nincsen semmi baj, a tanárnő a hibás egyedül” – válaszol Dror kajánul. Egy nap alatt átpörög a téma, a szülők kiadják a dühüket, a tanárnő bocsánatot kér, vissza lehet csomagolni a gyerekeket a celofánba. Mitől lett a fiunk ilyen koravén? Nyilván az inszomnia miatt, hiszen mindent hall, amit Drorral beszélünk, és még a képregények mögül is hegyezi a fülét.
Új tanulságot hoz a hét a munka frontján is: az open space irodát nem az izraeli dolgozóknak találták ki. Az izraeli férfiak és nők szeretik hallani a hangjukat, és az egyterű munkahely kiváló lehetőség arra, hogy ezt ötven másik dolgozó előtt tegyék. „Én mindig így beszélek, mit akartok tőlem?” – kérdezi Hajjim joggal, hát hol van beírva a munkaszerződésbe, hogy le kell halkítania a hangját, ha belép az irodába? Reménytelen ez is, mint a háború. Kapitalizmus van, ha a dolgozó belefárad abba, hogy nem tud koncentrálni a többi dolgozótól érkező többi inger miatt, felmondhat, jön helyette más, ez az élet körforgása. Én is kipörgök majd innen, nem is sokára, tanítani fogok igazi nyílt térben, és nem az ablaktalan iroda levegőtlen terében, ahol minden telefoncsörgés és szellentés közös.
A háború miatt elég háromszor bejárnom a héten, a negyedik nap askeloni és szderoti gyerekeket tanítok, akik Jeruzsálemben élnek addig, amíg visszaköltözhetnek az otthonaikba. Hatéves a legkisebb, tizenkettő a legnagyobb, már múlik az újdonság varázsa, hogy szállodában élhetnek és tanulhatnak egy ismeretlen városban, mennének már haza. A papagájt magukkal hozhatták, de a kutyának új otthont kellett találni, ő is hiányzik, meg a tanító néni. A jeruzsálemi irodaház alsó szintjén berendezett iskolában önkéntesek tanítják őket, amíg visszatér minden a rendes kerékvágásba, bármikor is legyen az. Önkéntesek mossák szennyesüket, önkéntesek fogadják be a háziállataikat, önkéntesek gyűjtik össze az adományokat, hogy legyen ruhájuk, játékaik és könyveik.
Az IDF elérte a napokban a Hamasz főhadiszállását, a túszokról semmi hír, mi lehet a haditerv? Az utolsó életben hagyott hamaszos fogja levezényelni a túszcserét? Nem látni a végét, mintha épp csak elkezdődött volna, aminek már rég be kellett volna fejeződnie. Eszünk, iszunk és örülünk, hogy élünk.
