Ma ismét betört az agyamba a háború.
Mosogattam és azon morfondíroztam, hogy fiamnak és vele sokezer izraeli egyetemistának két hét múlva elkezdődik az egyetem. De mi lesz azokkal, akik harcolnak? Azoknak mi lesz a tanévével?
Csodálkozva néztem a mondatra. Magyarul szólt a mondat. Nem is sejthettem egykoron, hogy egyszer, a távoli jövőben, mely a fantasztikus filmek mámorában fog úszni, közel hatvan évesen ilyet fogok gondolni. Ilyet, melyben háború és szörnyűség van.
Pár napja barátnőmmel beszélgettünk a helyzetről. Egyik fia katona, a másikat mégsem hívták be. Miután délen él, különösen sok ismerősét sújtotta a terrortámadás. Sokakat ismer az áldozatok közül. Magyarázom, hogy igyekszem önvédelemből nem foglalkozni a tragédiával.
Úgysem megy.
Érzem a vonal túloldalán, a csendben, a csodálkozást. Igen, itt ezt jobban megtehetem, itt messze Olaszországban. Közénk kerül a távolság.
Majd délután képek bukkannak fel a Face-en. Egy film képei. Autók, mint szél sodorta levelek az út szélén, a szerencsétlenül járt fesztiválozók ottmaradt kocsijai.
Tudom, nem kéne tovább néznem, mert világos, hogy mi következik, de nem bírom lezárni, sőt ki is nagyítom a képernyőn. És itt is van, gyomromat szorítón, a kiégett kocsiban halálukban hátra hanyatlott fiatalok elszenesedett testei. Ez a korosztály gyermekeim korosztálya. Mindenkinek más fáj legjobban. Nekem ők, akik olyanok, mint az én gyermekeim.
Én viszont kemény vagyok. Tudom, hogy kell összeszednem magamat.
De ahelyett, hogy félretenném, ismét csak a híreket kezdem lapozni. Az utóbbi hetekben nem nagyon szoktam olvasni, mert nem akarok szembesülni sem izraeli részről az elkeseredéssel, zavarral, sem pedig az elkeseredettségnél is elkeserítőbb nyugati, máskor mérvadónak számító hírközlő szervek Izraelellenes elfogultságával. Ha ilyen az elfogulatlannak számító sajtó – borzolom tovább idegeimet –, akkor mit tudunk a világ valódi történéseiről?
De most kicsit biztatóbb hírek kerülnek elő. Zárul a gyűrű a Hamász főhadiszállása, a gázai Al-Shifa Kórház körül.
Magyar újságíróknak is bemutatják a csak belső használatra összeállított 44 perces filmet az október hetedikei támadásról. Érezhető a hangulatváltás. A szörnyűségekről bemutatott videók megteszik hatásukat. Aki látja, az utána már biztos nem tud puszta számokként beszélni az áldozatokról.
Nem kéne elolvasnom a magyar újságíró benyomásait a filmről, a részleteket amiket kiragad a horrorból, melyeket a gyilkosok készítettek vásárfiának, vagy az áldozatok, a térfigyelők, a kocsik fedélzeti kamerái. Olvasom és tudom, hogy amit olvasok, mindig is itt volt bennem, és örökre ott is marad. Minek is olvasom mégis?
Nagyon fáj azóta, hogy cunamiként elárasztotta a nappalinkat az a reggel a híreivel. Annyira fáj, hogy el kellett zárnom magamtól az egészet. Most mégis rám talált. Nincs semmi távolság. Eddig sem volt. Hisz odatartozom, még akkor is, ha épp nem vagyok ott.
Ott vannak az utcák, csak most nélkülem.
Szörnyű, megváltó vérzivatar, mely lehet, hogy megmenti Izraelt. Ismét az országalapítók hősies kiállásával küzdenek, de most már a gyermekeink. Rácsodálkozom ismét magamra, a pacifistára. Hogy is drukkolhatok, meríthetek reményt e harcból? De érzem együtt velük, hogy nincs most más esély a túlélésre, csak a győzelem.
Festőművész
