Bernadett és Sáfrán István
Mint ti is, gondolom sokan másokkal egyetemben, ezekben a napokban számolatlanul kapjátok az aggódó üzeneteket szeretteitektől, barátaitoktól rokonaitoktól, az ismeretlen, de a beérkező levél második mondatától már szívbéli jó ismerőseitektől. Ezek a küldemények arról tudatnak bennünket, hogy egy húron pendülnek, s ha nem is a többség, de sokan vannak otthon és szerte a világban is sokfelé – még ha talán ma még nem is elegen –, akik velünk éreznek, mellettünk vannak, akire a még ennél is nehezebb időkben számíthatunk majd.
Közöttük egy, az alábbi néhány sor „postázója” valamikori munkatársnőm, Bernadett. A kedves, nyúlánk, szőke, szép arcú lány, olyasféle tizenéves fruska, akire jó volt ránézni, aki a pult túloldaláról is levette a lábáról a betérőt, kitalálta gondolatait, s mindenkinek igyekezett kedvében járni. Az ő köpenye hajtókájára nem kellett kiírni sem a nevét, sem az akkoriban divatos kérdő felszólítást „Miben segíthetek?”-et. Tudta a dolgát, végezte becsülettel, öröm volt a munkatársaim sorában tudni.
Soha nem felejtem el a napot, amikor pár éves együtt munkálkodásunk után még ő pityeredett el a vállamon, amikor bejelentette, hogy van egy visszautasíthatatlan ajánlata, és hát értsem meg. Számítottam rá, mert jó ideje éreztem, hogy kinőtte a céget, s előbb-utóbb elfoszlik a babaruha. Szerencsénkre nem szakadt, csak foszlott. Nem váltunk el haraggal, de az ezt követő húszon-harmincon évben nem ettünk egymás tenyeréből, nem voltak családi meetingek, legfeljebb ünnepi alkalmakkor egy-egy telefon, mail, kávézni is talán csak az utóbbi pár évben ültünk össze, én az unokáim sikereivel, ő pedig fiai dicséretes előmenetelével büszkélkedett.
Aztán ma reggel, még zöldhajnalban pittyent a telefonom. Először azt hittem, hogy a RedAlert sürget, kapjam össze magam, mert…! De nem. Levelet hozott a posta a soha nem oly távoli otthonról. Bernadett küldte. Elolvastam egyszer, kétszer, aludtam rá hunyásnyit, s aztán visszacsörögtem a feladónak, engedelmét kérve, hogy közreadnám sorait.
Nem zárkózott el.
Íme:
Összeszoruló szívvel olvasom napról-napra az Izraelből érkező híreket. Látni sem bírom azokat az elborzasztó felvételeket, amiben a világunk másik részén sorozatos mészárlást hajt végre a Hamasz.
Milyen lelkületűek azok a férgek, akik gyerekeket, időseket és nőket végeznek ki…?
Hiszem, hogy a zsidó nemzetnek is joga van megvédeni önmagát. És Izraelnek ebben a helyzetben igenis létjogosultsága van a válaszcsapásra. Úgy isten igazából jól odapörkölni nekik. Aztán, hogy a világ mit fog gondolni a megtorlásról? – Ki nem szrja le. Itt emberéletekről van szó.
Bizakodom abban, hogy a borzalom napjainak valamilyen rapid módszerrel véget lehet vetni, és nem fog elhúzódni évekig, amivel a politikai szakértők riogatnak.
Tiszta szívből kívánom a legjobbakat!
Ölelés Jolikának is! Vigyázzanak magukra.
Újra olvasva a fogalmazványt jöttem rá, hogy valami hiányzik a levél előtti felvezetőből. Azt felejtettem el megosztani, hogy ennek a lánynak az ereiben csöppnyi zsidó vér sem csörgedezik.
Hogy aztán ennek van-e jelentősége, azt az olvasóra bízom.
Újságíró
