A Hashalom állomásnál szállok le a vonatról Tel-Avivban. Ahogy kijövök a felszínre elsőre a rengeteg rolleres tűnik fel. A piros lámpánál állok az útkereszteződésben, ahol több gyalogos is átmegy a zebrán a másik oldalra, pedig még nem váltott zöldre a lámpa. Itt, a háromsávos úton kanyarodnak az autók az Ayalonra, a várost kettészelő sugárútra türelmetlenül. Várok, nem merem megkockáztatni az átkelést. Egy taxis közeledik a zebrához, lassít, ahogy észreveszi a bátor gyalogosokat. Ahogy beveszi előttem a kanyart, az ablakon könyékig kilógó szőrös karját felemeli és az ég felé fordított tenyere kérdőjelként megáll egy pillanatra a levegőben, hát minek itt szaladgálni, emberek, nem az autóm kereke alatt kéne befejezni az életet, van más bajunk is elég. Megmelegszik a szívem a látványtól és megértem, hogy miért nem tudom elképzelni az életemet Izraelen kívül. Igen, a szőrös kar és a hozzá tartozó tenyér miatt.
Este Jeruzsálemben futás közben elhaladok egy padon cigarettázó férfi mellett a King David szálloda mellett a sötétben. Mit tekerhetett a cigarettapapírba, aminek ennyire jó illata van? Beborít a cseresznyeillat egy pillanatra november közepén, és az inger valóságosabb, mint az egész napom az utolsó pillanatban elkapott vonattal, a magammal vonszolt fáradtsággal, és a terapeutámmal való találkozással, akivel már megint szétszálaztunk valamit, aminek egyben kellett volna maradnia. „Mi a közös nevező a férfiakban, akikkel barátkozni szeretnél?” – Kérdezi, és már válaszol is: „Hogy feleségük van.” Értem, akkor előre bebiztosítom magamat, hogy ne történhessen semmi. Viszont szex nélkül sem lehet nős férfiakkal barátkozni, mert megijednek, hogy férfinak nézem őket és gyereknek maradni könnyebb. Aztán mehetnek a háborúba, ahová felnőtt ember nem megy, mert élni akar és szeretni.
Nadav rátalált a legópornóra a youtube-on, és mindennap követeli az adagját. Egy kéz legós dobozt nyit, kiönti a doboz tartalmát, és kezdődhet a játék a képernyőn. „Gyere velem legózni” – hívom. „Nem jövök!”. Nadav lecsukja a laptopot magától, ha eleget legózott a kéz, Rafit viszont erővel kell elvonszolni a gép elől, nehogy úgy járjon, mint a japán tinédzserek, akik a városi legenda szerint éhen halnak egy-egy jobb videójáték mellett.
Mikor lép át az ősz a télbe? Nálunk akkor, amikor bekapcsoljuk a fűtést, vagyis a gázpalackokról működtetett junkers-t az esti órákban, és a nagy hidegek idején éjjel is. Egyelőre nem fűtünk, tehát még ősz van, hullanak a levelek a fákról, hosszú ujjú pólóban biciklizem reggelente és délután az oviba. A télikabátok pihenhetnek a szekrényben a jövő hétig.
Mikor lesz elég, mikor kell elmenni a helyről, ahol már nem vesznek észre? „Olyan vagyok, mint a por a tatami alatt, vagy a macska az udvaron, aki inni jár ide”, mondtam Dovnak fél éve, amikor még béke és csend volt az emberek lelkében, és nem az elrabolt túszok arcával ébredtünk reggel és aludtunk el éjjel. Meddig pazarolhatja az ember az energiáját olyanokra, akik aztán levegőnek nézik? A háború miatt megváltozott koordinátarendszerben felszabadult két este a dojóban, mert a tanár, aki aznap tartotta az edzéseket Svájcba utazott a családjával. Hiú ábránd volt azt hinnem, hogy eljött az én időm, mert semmi sem jött el, csak az óraátállítás és vele a hamari esték a játszótéren az egyre hűvösebb jeruzsálemi szélben. Szerdán az esti edzés után félrevonom Dovot a dojó előterében, legyen szíves mondja meg, miért nem kapok lehetőséget? „Jöjjenek a többiek is”, „rendben, jöjjenek, de még én sem jöttem, nem igaz?” „Te már tartasz órát a dojóban”. „Nincsen órám, csak harminc perc, mert ennyi marad a bemelegítés után kilencig, amikor már te tanítasz”, „akkor ne csinálj bemelegítést, így van egy teljes órád nyolctól”. Ami nem ad választ a kérdésre, hogy miért ne taníthatnék más napon is a kieső tanárunk helyett. Itt állok hét év tanítási tapasztalattal, és a tanárom Sifu mester most vágja vissza csonkra a szárnyaimat, amik még épp csak kinőttek volna. „Szababa”, vetem oda és kifordulok az ajtón, király, csináljatok, amit akartok, én majd messziről szeretlek titeket tovább, mosolyszünet, most majd nem jövök pár hétig, talán hónapig, így talán a hiányom megmutat valamit, amit a jelenlétem eltakart eddig, felesleges minden szó és a magyarázat. Megtanultam múltkor a leckét, minden üres, hát akkor legyen mostantól így.
