Rami Davidian,
farmergazda, Patis mosav
„Szombat reggel 8 óra körül érkeztem a mosav bejáratához, és két kerékpárt láttam heverni a földön. Nem igazán értettem, miért hagyták őket felügyelet nélkül, mert olyan divatos kerékpároknak tűntek. Egy kicsit továbbhajtottam, majd megláttam egy autót, benne lelőtt emberekkel. Ekkor jöttem rá, hogy valami szokatlan történik.
Vezettem tovább, miközben felhívott egy jóbarátom, hogy megkérjen, mentsem ki a barátja fiát, aki egy rave bulin volt Reim kibuc közelében. Tudtam, hogy közel vagyok oda, ezért jobbra bekanyarodtam a mezőkre, hogy elmenjek érte.
Amíg felé tartottam, a távolban egy sereg embert láttam, akik az életükért futottak.
Olyan volt, mint az Exodus. Futottak, de nem tudták, hová fussanak. Futottak a wadikba, a folyóvölgyekbe és a gyümölcsösökbe.
Útbaigazítást adtam nekik, hogy fussanak egy bizonyos helyre, ahol emberek várják őket, és elviszik őket biztonságos menedékbe. Sikerült megmentenem a barátom fiát, visszafelé pedig összeszedtem pár, a mészárlás elől menekülő partizót.
A mosavom önkéntesei segítségével létrehoztunk egy rögtönzött helyzetszobát, és megszerveztük a partizók százainak biztonságos helyre juttatását.
Másnap reggel végtelenül sok üzenetet kezdtem kapni a szülőktől, akik megkapták a számomat olyan emberektől, akiket megmentettem. Arra kértek, hogy mentsem ki a gyerekeiket a rave buliról. – „Rami, kérlek, próbáld megtalálni a gyerekemet. Nem válaszol. Nem tudjuk, hol van…”
Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy minél több gyereket megmentsek. Olyan helyekre mentem be, ahova a hadsereg nem – tűz alatt, fegyver vagy golyóálló mellény nélkül. Az volt a célom, hogy minél több embert megmentsek, és meg is tettem. De nem tudtam mindenkit megmenteni, és ezért nagyon fáj a szívem.
Rotem, az egyik lány, aki megmenekült a buliból, üzent nekem, hogy egy fa mögött rejtőzik és elküldte a lokációját. A kocsimból dudáltam, hogy hallja, ahogy közeledek hozzá. Amikor a helyszínére értem, láttam, hogy öt terrorista veszi körül. Meg sem rezzentem, és arabul kiabáltam nekik:
„Sziasztok, a nevem Abu Rami, muszlim vagyok, és jobb, ha átadjátok nekem a lányt, és elmenekültök innen, amilyen gyorsan csak tudtok, mert az egész terület tele van fegyveres biztonsági erőkkel.” Nem féltem. Az ösztöneim vezéreltek. Szerencsére azt hitték, hogy beduin vagyok és mivel már menekülőben voltak, átadták a lányt és elszaladtak.
A támadás utáni első két hétben nem igazán tudtam aludni.
A mészárlás borzalmai mindig kísértettek, amikor becsuktam a szemem. Sokat sírtam az elmúlt napokban a gyötrelem, bánat és érzelmek miatt, amelyek eluralkodtak rajtam.
Soha nem jártam terápiába, de most úgy érzem, muszáj lesz.
Optimista ember vagyok. Látom, ahogy a gazdák visszamennek aratni a földjeiket, és ez örömmel tölti el a szívemet.
A himnuszunkban van egy sor, ami így szól: „A reményünk még nincs elveszve…” Nem engedhetjük meg magunknak, hogy elveszítsük ezt a reményt.
Ha elveszítjük, akkor nem lesz többé zsidó állam.”
A Humans of Tel Aviv posztját fordította: Új Kelet újság
