Péntek este pizsamás gyerek lépked föl az iskola nagytermében működő zsinagóga lépcsőjén. Az apját keresi a férfiak részén, a nagytestvére követi focilabdával a kezében. A szombatfogadás után lila bársonykipás emberünk a shunából kihirdeti, hogy másnap fel fogják olvasni a túszok nevét a tóraolvasás után, először és remélhetőleg utoljára, hiszen a következő szombaton talán már nem lesz szükség erre. Olyan jó lenne velük együtt bízni és hinni ebben, de nem tudok. Telnek a napok és a hetek, egyik sabbat után jön a másik, egy ország az alagútban és nem látjuk a végét.
A vasárnapi eső olyan erővel érkezik Jeruzsálembe, mintha új front nyílt volna a háborúban. A szél belekap a biciklim kerekébe délután, amikor az esőszünetben tekerek Nadavért az óvodába. Aztán hazafelé inkább tolom a biciklit, jobb nem kockáztatni Nadavval a gyerekülésen. Az eső mennyiségéből ítélve az Örökkévaló szeret minket és ő is a tűzszünetért dolgozik most, hiszen a tankoknak is jól jön majd a pihenő, mielőtt végleg beleragadnak a sárba. „Rafi is Gázában fog szolgálni, ha itt maradunk, a mostani képlet szerint ő délen, Nadav északon fog szolgálni, vagy fordítva”. „Nem megyek vissza Magyarországra, hagyjuk már ezt” – vetem oda Drornak flegmán, felesleges kétnaponta végigrágni a témát. Koncentráljunk a holnapra inkább, az életünket ráér majd békeidőben átgondolni. Háborúban egyébként is csak rossz választások vannak: a rossz és a még rosszabb között lehet választani.
Hétfő délután 13 gyerek jön el az órámra a művelődési házba a kétnapos eső ellenére, meglepődöm, milyen kedvvel csinálják, amit mondok, bemelegítés, fogócska, gyakorlás párban és egyedül, játék, erősítés. Három percünk marad a végén. „Most jön a legnehezebb gyakorlat – üljetek le a tatamira, és mindenki csukja be a szemét”, ez tényleg csak kevés gyereknek sikerül, és ők csöndben is maradnak. A jövő héten folytatjuk.
„Együtt győzni fogunk”, mondja be a géphang az autóbuszon minden harmadik-negyedik megálló neve után. Kifizetem az utazást a telefonomra telepített applikáción az utastérbe kitett QR-kód beolvasásával és leülök az ablak mellé, Kirjat Jovel új toronyházait figyelem csöndben, jó állampolgár módjára. Ha ez kell a győzelemhez, rajtam ne múljon. A Hadassza-kórházba visz a 19-es busz Ein Karembe, kedd reggel van, az úton erős a forgalom. A szűkszavú sebész a képernyőt nézi, épp csak rám pillant, amikor belépek a rendelőbe. „Hány éves vagy?” – veti oda foghegyről, majd: „miért nem zavart eddig az anyajegy, és miért zavar most?” „Mert egyre nagyobb” – válaszolom. Nem mutatja, hogy elégedett lenne a válasszal, de nem kérdez mást. Hozzám lép és lefényképezi az anyajegyet, február elsején jöjjek vissza, január végén keresni fognak telefonon. Ez hamar ment, ő a harmadik orvos aki lát, szerencse, hogy nem szívműtétre készülünk.
A liftre várva megszólít egy járókeretes, idős férfi. „Klasszak a tüskéid” – a hajamra utal. „Még rövidebb volt” – mondom neki, együttérzően hümmög, „Tudom” – mondja. Igaza van, miért járna egy negyvenes nő kórházba, ha nem kemóra. „Israel hayom? Minek olvasod ezt a szennylapot?” – fűzi tovább a beszélgetést a kezemben nyitva tartott újságra célozva, úgy látszik, szimpatikus vagyok neki. „Ablakpucoláshoz kell” – válaszolom neki, a bácsi elmosolyodik és a körülöttünk álló idős házaspár is nevet, jó a kedvük, bár nem jön az a ronda lift. Idős arabokkal és zsidókkal állunk a hetediken, aztán beszállunk a liftbe, és ki-ki megnyomja a maga emeletének gombját. Elvétem a kijáratot, így végig kell mennem a kórház bevásárlóközpontján, most megvehetném Rafinak a hiányzó téli nadrágokat, de nincs kedvem. A Roladinba megérkeztek a felturbózott fánkok Hanukára, gyorsan elkapom róluk a tekintetemet, ennek is eljön majd az ideje.
Délután együtt a család, autóval indulunk vásárolni a közértbe, kihangosítom a Spotify-ról John Lennont, hogy hallják a gyerkőcök is, bár úgysem értik az angol szöveget. „Imagine there’s no heaven / It’s easy if you try” – jó, próbáljuk meg, én mindent megteszek, „No hell below us / Above us only sky” – szerintem is. Gyakran nézek az égre, amit Dror például sohasem csinál. „Imagine there’s no countries / It isn’t hard to do” – dehogynem, nem vagyunk Európában, ahogy az izraeliek szeretik hangoztatni mindig, október 7-e után pedig még kevésbé, „Nothing to kill or die for / And no religion too” – reménytelen. „Költözzünk Londonba inkább?”
Aztán pénteken váratlanul kiszabadulnak az első túszok. Óvatos optimizmussal várjuk a szebb jövőt.
