Yonatan Shamriz,
Kfar Aza
„2023. október 7-én, szombaton a kora reggeli órákban, sziréna hangjára ébredtem a falumban. Életem nagy részében Kfar Azában éltem, ahol sajnos sokszor rakétáznak. Jönnek, mennek a rakéták, közben szól a sziréna, de ezúttal más érzés volt őket hallani. A középső bátyám, aki a Kfar Aza sürgősségi biztonsági csoportjának tagja, sms-t írt nekem, hogy terroristák támadták meg közösségünket, és zárjuk be magunkat a biztonsági szobánkba. Elkezdtünk horror üzeneteket kapni a település WhatsApp csoportján arról, hogy terroristák tartózkodtak az emberek otthonában, lövöldöznek, gránátokat dobálnak és házakat gyújtanak fel, hogy kikényszerítsék az embereket a biztonsági szobáikból.
Reggel 10 órakor Alon öcsém üzent nekem, hogy terroristák vannak a házában. Visszaírtam neki, hogy szeretem, és erősnek kell lennie, bármi is történjen. Két perccel később, 10:02-kor küldött nekem egy szív emojit, és akkor hallottam róla utoljára.
Aznap reggel a lányom, Yaeli a kétéves születésnapját ünnepelte, így mielőtt bementünk volna a biztonsági szobánkba, bevittem a születésnapi tortáját. Csendben kellett lennünk, így halkan a fülébe súgtam, hogy egy játékot fogunk játszani:
„Ha suttogsz, sok léggömböt kapsz, miután kijutunk a biztonsági szobából.” Olyan érzés volt, mintha Roberto Benigni „Az élet szép” című filmjében lennénk, ahol az apa egy fantáziavilágot épít fel a fiának, hogy megvédje őt a náci koncentrációs tábor borzalmaitól. Ennyire rossz volt.
Több mint 22 órán keresztül rejtőzködtünk a biztonsági szobában.
Érzelmi hullámvasút volt, hiszen nem tudtuk, mikor menekülünk meg, ha megmenekülünk. Ráadásul a feleségem terhes, a harmadik trimeszterében van. Veszélyeztetett a terhesség, azt hittem, hogy a helyzet miatt korai vajúdásba kezdhet.
Amikor a hadsereg megérkezett megmenteni bennünket, nem tudtam, hogy kinyissam-e a biztonsági szobát, mert tudtam, hogy a terroristák katonának álcázhatják magukat. A feleségem nevét kiabálták, én pedig elkezdtem velük beszélgetni, hogy jobban megértsem az akcentusukat. Amikor rájöttem, hogy izraeliek, kinyitottam a páncélajtót.
Mivel a harcok a terroristákkal még mindig tartottak, csak három órával később evakuáltak minket.
Alon bátyámat elrabolták és Gázába vitték.
Alon olyan szabad szellem, aki mindig a maga módján csinálja a dolgokat. Az első évét kezdte volna most az egyetemen, nagy álmai voltak a jövőjével. Alon kiegyensúlyozott, nyugodt és értelmes ember, így remélem, ez segít neki túlélni. Nagyon szeretem őt. Haza kell hoznunk őt és az összes többi túszt, MOST.
Ha hazajön, csak egy nagy ölelést adok neki.
Később foglalkozunk a következményekkel.
Csak vissza akarom kapni.
A Humans of Tel Aviv posztját az Új Kelet újság fordította magyarra
