Négysávos út, középen a szokásos pálmafás elválasztó. Gyenge forgalom, nem látok zebrát. Megbeszélem a kutyával, hogy mi itt most átsunnyogunk. Már az elválasztón vagyunk, amikor megszólal a sziréna. Maradunk. Remélem, nem lát egy gonosz rendőr. Szemközt az autóból kiugrik egy fiatal nő, kikapja a gyereket az ülésből, és a járdára kuporodik. Elbőgöm magam. A gyerek olyan új, felfedezős korban van. Gondolom, elmélyülten szemlélődött, amikor az anyukája kirántotta az autóból. Ki tudja, hányszor fogja őt még kirántani a sziréna a korának megfelelő tevékenységéből az élete során. Meddig fog tartani az élete? Melyik aktuális háborúig? Reméljük, sok háborút túlél. Sokszor fogják kirántani az életéből a háborúk. Reméljük, hogy idős emberként majd rengeteg sztorija lesz, ami úgy kezdődik majd, hogy „váratlanul”. Ha mindez megvalósul, akkor szerencsés ember, mert nagy túlélő. Hurrá. Győzött az élet. Ismét. Ezek a legjobb kilátások generációkon át.
Tegnap felvillant a fény az alagút végén. Mind sírtunk, amikor láttuk a hazatérő túszokat, a családok boldogságát. A mai hazatérők listája is megvan, a családok várják őket. Erre most mégsem. Izrael mindent betartott. Én európai embernek tartom magam és azt hittem, mérsékelt vagyok. Nem. Most simán levágnám a fejüket, és nem szégyellem.
Miért kell nekünk állandóan csak védekezni? Ráadásul óvatosan, nehogy megsérüljenek a nem létező civilek. Ez egy bűnöző banda. Rendőrségi feladat lennének. Azt sem tudják, hogy kik ők, vagy a zsidók, akiket ölni illik. Mert csak. Ennyit tudnak a világról. Ezt tanulták matek és a többi tárgy helyett. Ők sokat edzett harci kutyák, agy nélkül. A főnökeik valami citromkarikás helyen vigyorognak, üzletelgetnek és tervezgetnek. Ők kimaradnak a következményekből. Mi sírunk, védekezünk, és majd együtt “győzünk”. Mondja ezt a vezérünk, akinek a felügyelete alatt elvezényelték a katonákat a világ legjobban őrzött határáról. Hogyan? Most, a tűzszünet után mi lesz? Mert a bűnözők pihentek és töltekeztek. Mennyi fiatal katona lesz a tűzszünet áldozata? Ennyi bűnért, ami itt történt mindkét oldalon, még a nyilvános akasztást is keveslem.
Annyira megalázó. Lélegzetünket visszatartva várjuk a túszokat. Naponta összeállítják a névsort. Gonoszul. Családokat választanak szét, nem engedik a legkisebbeket. Gondolom, röhögnek a fájdalmas nyüszítésünkön. Ezek most felmossák velünk a padlót. Mind próbálunk higgadtak maradni és nem rosszat mondani, tenni. Ennyi fájdalmat én még sosem láttam. Egy nemzet szenved. Itt egy ország csodálatos emberekkel és csapnivaló vezetéssel. Én csak egy idős pitiánert látok, aki nem fogja fel, hogy mit tett vagy nem tett a haverokkal. Meg akarja úszni bármi áron. Nem fogja.
Ismeritek az érzést? Amikor a gyereketek egy életveszélyes helyen egyensúlyoz, és nem mertek levegőt sem venni. Csak ússza meg. Csak ne legyen baj. De aztán ha egyszer a kezem közé kerül… Na ezt érezzük.
Tanár vagyok és mediátor vagyok. Kedvenc területem az agresszió kezelése. 47 évesen 2012-ben jöttem Izraelbe. Autista fiatalokkal dolgozom. Festegetek, meditálok, úszkálok és állatokkal foglalkozom a szabadidőmben.
