Veri az eső az ablakot. Kabátban ülök a konyhaasztalnál, már csak a pamutkesztyűm ujjainak végét kellene levágnom, hogy kesztyűben is tudjak dolgozni az egyre hidegebb home office-ban, ahová megérkezett a tél. Munka közben azon gondolkozom, hogy úgy folytatjuk öntudatlanul az életünket a háború ellenére, mintha nem változott volna meg a koordinátarendszer október 7-e után. Olyanok vagyunk, mint a csigák eső után a bicikliúton, kúszunk előre a nedves aszfalton, amerre a csápunk húz, nem is tudva a veszélyről, aztán vagy átérünk a túlsó partra, vagy összenyom minket a bicikli kereke. A buszra váró zsidókat M16-os gépfegyverrel kivégző arab terroristát lelövő zsidó ügyvédről, Yuval Doron Kastelmannról cikket ír a ynet. Ma még emlékszünk a nevére, de holnapra elfelejtjük. A történetére még emlékszünk, de az is feledésbe fog merülni pár év után. Ki fog emlékezni arra, hogy a terrortámadás színhelyére érkező zsidó katona kivégezte őt is, miközben az életéért könyörgött az aszfalton térdelve.
Aznap este kakaót készítek a családnak, hogy felmelegedjünk, és én is iszom belőle. Hogy a kakaóban koffein van, csak éjjel kettőkor jut eszembe, mert nem tudok elaludni. Ilyenkor bezzeg van idő mindenre, leginkább gondolkodni. A többiek alszanak, csend van, olvasni már nem tudok, csak a fejemben zakatolnak a kerekek, a pályaudvar pedig messze van. Sosem iszom kávét, csak koffeinmentes teát, kakaót soha. A citromfűtea segítene, de épp elfogyott, és a héten hiába kerestem a két utcára lévő organikus boltban. Felvásárolták a készletet, úgy látszik a háború egyik mellékhatása az inszomnia, amire ki-ki ott talál gyógyírt, ahol tud. Még szerencse, hogy maradt három melatonin-pirulám az ötből, amit az óvodában kaptam az egyik anyukától, akinél éppen volt, mert ezzel hozta rendbe a kislánya jet lagjét az amerikai út után. Kettőt Rafi már elszopogatott, a többit eldugtam magamnak. Éjjel fél háromkor még mindig zajlik a küzdelem a kakaó és a melatonin között, nem egyértelműek az erőviszonyok. Végül a melatonin győz.
Reggel aztán elalszunk, én is és Nadav is, aki a szobájában matat, amikor benyitok hozzá. „Nem akarok oviba menni” – Nadav feltette a régi lemezt. Vannak dolgok, amik nem változnak, mindfulness ide vagy oda, a kisgyerekes anyukák tudják, hogy nem igaz, hogy minden mozog, igenis vannak örök dolgok, amelyeken nem fog az idő. „Szereted az ovit, nem? Két perc és indulunk.” Nadav nem jön, legózik, közben meg elment az idő, minket meg itt hagyott. Kilencig kell odaérni az oviba, na erről már lecsúsztunk, „gyere már, veszünk valamit a cukrászdában”, ezt bezzeg elég egyszer mondani. Az óvoda kapujában letörlöm Nadav arcáról a csokoládét, ne lássák az óvónénik, hogy mivel töltöttük a reggelt. Sarona a bűnbánó arcunkat látva kedvesen kérdezi az ajtóban, hogy reggelizett-e Nadav. Hirtelen nem tudom, hogy mit feleljek neki, némán állok az óvoda ajtajában megneszülve, a magyar génjeim tehetnek erről is, hogy a legváratlanabb helyzetekben a félelemmel is meg kell küzdenem. Csak a magyarok félnek az óvó- és tanárnőktől, pincérektől és rendőröktől. „Igen, reggelizett” – bököm ki, aztán Sarona mosolyán látom, hogy kielégítő választ adtam, erre megnyugszom, jól kezdődik a nap, mert a nehezén már túl vagyunk.
A péntek elsuhan, mintha nem is lett volna, a péntek fél nap az iskolában és az oviban is, biztos emiatt van, hogy a teljes napot fél napnak érzem, amit persze a zsidó időszámítás is igazol, hiszen a szombat már a pénteki naplementétől kezdődik. Vagyis télen már kora délutántól, amire az utcánkban lévő jesivából szóló lekha dodi melódiája emlékeztet fél órával a szombat bejövetele előtt. Rafi ma azzal jön haza az iskolából, hogy nézzük meg a youtube-on a „Lo tenachu oti” című szám klipjét. „Nem győztök le”, énekli Yehoram Gaon büszkén a konyhában, Rafiék a szám szövegét is megtanulták, ezért most muszáj azt az egész családnak meghallgatni. A tanárnő is azon dolgozik úgy látszik, hogy egy pillanatra se felejtsük el, hogy hol élünk. „Neked ez tetszik?” – kérdezem a fiamat feleslegesen, hiszen látom, hogy világít a feje a boldogságtól, ahogy a pilótákat nézi a képernyőn. „Tudod, mi az a propaganda?”, „nem” – veti oda, de nem is figyel rám.
Szombaton végre két hónap késéssel eljutunk a tengerhez. Futni indulok a tajjeleten, ahol rengetegen vannak, kerülgetni kell a népeket, a namalnál elfogy a türelmem és visszaindulok délre. Olyan érzésem van, mintha nem is futnék, hiszen Tel-Avivban alig van szintkülönbség, úgy futok a sík tájon, mintha csak sétálnék a déli napsütésben, Jeruzsálemben ez is másképp van. Topban futó lányok, félmeztelenül futó férfiak, majd egy gördeszkás lány jön szembe bikiniben, hát hol élünk? Nem kéne szólni nekik, hogy háború van? Végülis minek, gondolom később, a bummokat ők is hallják, és a Gázába becsapódó bomba süvítését is ki lehet venni egyszer-egyszer, ha nagyon figyel az ember, a víz elviszi a hangot Tel-Avivig.
Escapism at its best, milyen jó megfürödni benne, ha már a tengerben nem tudok, mert fázom a futás után. Rafinak mutatom a Charles Clore parkban a helyet, ahol Yehoram Gaon fénykorában táncolt a Kazablan című filmben Jaffóval a háttérben. Megígérem neki, hogy meg fogjuk nézni a filmet, hadd csodálkozzunk rá együtt, hová süllyedt az ország és vele mi mindannyian ötven év alatt.
