Háború volt, háború van, mindig háború lesz. Latinul, arámiul, görögül, arabul és angolul kéne mondanom magamban vagy fennhangon ezt a mondatot, hogy megértsem végre. Civil vagyok egy olyan országban, ahol nincsenek civilek, és az emberek nem is tudják, hogy a civil micsoda. A háborúban mindenki katona, ki-ki a maga frontján harcol az országért, katonaként, önkéntesként vagy tartalékos tiszt feleségeként. Kiállunk az ég alá valahol és felnézünk az égre, már gyülekeznek a felhők, bár egyedül Isten tudja, hogy lesz-e eső. Amikor rákezd végre, azt firtatjuk, hogy vajon Gázában is esik-e. Nem eső, de özönvíz kéne, ami nem tesz különbséget zsidó és arab között, nem kérdezi, kinek kijét öltek meg október 7-én és ki hol van bevetésen, csak kimos innen minden élőt, embert és állatot, hadd tisztuljon meg a föld, amit lassan visszavesz magának a természet. Akinek itt volt a hazája, kezdjen máshol életet, az ország mától a költözőmadaraké, akik háború ide vagy oda, eddig is milliószámra töltöttek vendégéjszakákat tavasszal és ősszel Izraelben.
Vagy inkább adjuk be a csatlakozási kérelmünket az EU-hoz? Ha Izrael indul az Eurovízión, a foci-EB-n és a kosárlabda-Európa-bajnokságon, akkor a politikai színtéren miért ne mutathatná meg magát? Hadigazdaságunk van és start-up nemzetünk, ami mellé elhoznánk Európának a sok színt és illatot, vagyis a zsidó vircsaftot és a szívás örömét. Jót tenne az öreg Európának egy kis vérfrissítés. Aztán a realitás mindig más, szomorúbb és szürkébb, a bimbózó szerelemből nem lesz tartós kapcsolat, Netta Barzilai nem kap lehetőséget Londonban vagy Párizsban. Nem gond. Ha Európa nem jön Izraelbe, akkor majd az izraeliek mennek Európába, kis szerencsével a fiaim is kivándorolnak majd ebből a háborúba ájult országból, a vén Európa tárt karral fogja várni őket.
Addig is marad a túlélés. A gyerekeim kabát nélkül járnak-kelnek, pedig egyre keményebb a jeruzsálemi csontokig hatoló tél. Hiába adnék rájuk kabátot, nem kell, mert nem divat az iskolában. Melegségre vágyom, mint Örkény hőse, cserépkályhám viszont nincs. Szerda este a dojó előterében állok Joel és Gilad mellett, „ma sapkában fogok edzeni, a szvettert azért levegyem szerintetek?” – próbálok vicces lenni, de senki sem nevet. Gilad viszont felemeli és maga elé tartja a két karját, „megmelegítelek” – mondja és küldi nekem a tenyerén keresztül a hőt ez a jó fiú, a hátamat fordítom felé. Dov becsörtet az ajtón, „milyen nyomott a levegő”, és már nyitja is az ablakot, már csak ez hiányzott. Aztán rám néz, azonnal észreveszi, hogy baj van, összeszorul a szíve, látom én, „csak nehogy ez a Dia már megint megsértődjön” – gondolhatja magában, „ki tudja, mi fogja ezt a lányt elüldözni innen végleg”. Átfúj rajtam az ablakon bejövő hideg, de Gilad gesztusa és Joel közelsége átmelegít. Aztán bemegyünk az edzőterembe, edzeni kell és edzeni jó. Élni is muszáj, amíg lehet.
A búgócsigán gondolkodom, amit Nadav ovijában láttam a minap, Hanukkakor került elő, és azóta is játszanak vele a gyerekek reggelente, Nadav kevésbé, őt az autók érdeklik. Ha kitennék magam mellé a munkában egy búgócsigát, beleszeretnék vajon? Akit és amit látunk, abba szeretünk bele, ez a rendje a dolgoknak. A búgócsiga szép színes, forog, ha pörgetem, de ha békén hagyom, ő is békén hagy: ideális partner. Akkor miért Noam és miért nem a búgócsiga? Azért, mert nem vettem ki a gyerekek kezéből az oviban, és nem hoztam el az irodába, hogy búgjon nekem. Minden szerelembe esésnek megvan a koreográfiája, van egy pont, ahonnan még volna visszatérés, csakhogy a forgás húzóereje mindig erősebb, mint az akaraté. Nem a mi választásunk, hogy beleforgunk-e a szerelembe vagy sem, és ha megtörtént a baj, akkor menni kell az érzéssel, hogy megtudjunk valami újat magunkról. Csütörtök délután az irodában ülök, ilyenkor már érződik a hétvége, az osztály fele már kettő körül csöndben hazaszivárog, bezzeg ilyenkor le tudják halkítani a hangjukat. Ma spontán összefogunk a kollégákkal és felmegyünk a HR-részlegbe, hogy a rossz munkakörülményekre panaszkodjunk. „Nincs oxigén az irodában, minden nap fáj a fejem” – mondja a kollégám, ötvenes nő, három gyerekkel és egy válással a háta mögött. „Várni kell a megoldásra” – válaszol a harmincas fejkendős hölgy, jó neki, nem másik ötven emberrel dolgozik egy térben, csak eggyel, viszont levegő itt sincs. „Nálatok jön a fúvókákból a levegő?” – kérdezem tőle köntörfalazás nélkül. „Egyik nap igen, a másik nap nem” – érkezik a válasz. Hát, ha nektek így is jó… Mégis volt eredménye a beszélgetésnek, mert lefelé menet összefutunk a búgócsigával a lépcsőházban. „Háj, Noam” – köszönök rá, hoppá, erre nem számított, visszahőköl, pedig a lendülete még vinné fölfelé. A kollégákkal vagyok, ez nem randi-idő, meg hát Noam vissza se köszön. Legközelebb, ha összefutunk, megkérdezem tőle, hogy mit sportol még a lépcsőzésen kívül.
