Vasárnapra elkap a torokfájás és a nátha. Két napom marad a gép indulásáig, hogy meggyógyuljak. Régi tapasztalat, hogy a testem a legrosszabbkor hagy cserben, utazás vagy randi előtt. Amikor elfogy a lélekerő, a testnek kéne kipótolnia a hiányt, de nem teszi, inkább beteget jelent. A családorvos elveszi a kártyámat, a képernyőt nézi, majd rezignáltan rám néz, csak a szeme kérdez. „Torokfájás, gyengeség, mától már köhögök is” – mondom neki. Hát ilyet már sokat láttunk, gondolhatja, legalábbis ezt olvasom ki a mozdulatából, ahogy rámutat a kezelőágyra, „svi”, ülj le. Mély levegővétel, na ebben jó vagyok, belélegez, kifúj, az orvos ezután megkopogtatja az arcomat és megméri a vérnyomásomat. „Vírus, szedjél akamolt”. A hanghordozása alapján úgy érzem, sajnálja, hogy nem talált gyulladásra utaló jeleket. Azért kérek tőle igazolást, jó lesz a munkába síelés előtt.
A svájci főnöknőnk nyugdíjba ment január elsejével, és a lágyszívű szabre új főnökünk, aki közelebb van a hatvanhoz, mint az ötvenhez, nem a szigorúságáról híres. Nagy reményeket fűzök a váltáshoz, több szabadságra és kevesebb stresszre vágyom. „Biglal ha-maccav”, vagyis a harci helyzet miatt két nap is otthonról dolgozhatunk a héten, maradjon is így. Persze a háború elmúlhatna már. De nem múlik, ezért nekem kell elmennem az országból, hogy kikapcsoljam, mint a rádiót.
Kedd hajnalban visz ki a taxis a repülőtérre. Nem lassít a fekvőrendőrök előtt, így jó nagyokat huppanunk hátul Rafival, aki a hajnali óra ellenére nem az alvást választja, hanem a tévényi képernyőn bámulja a waze zöld csíkját. Százzal repülünk át az üres utcákon, bámulok ki az ablakon és úgy nézem a Palmah utcát, mintha először látnám, így búcsúzom a várostól. Jeruzsálemet elhagyva aztán bedugul a fülem, nem csoda, 150-el csapatja a taxis, és a szervezetem nem tud ilyen gyorsan alkalmazkodni a szintkülönbséghez, de nem baj, legalább gyakorolom a felszállást. A repülőtéren három utasból kettő arab, hát ez is a „maccav” miatt van, gondolom magamban az izraeliek eufémizmusát átvéve. Helyzet van, nem háború, ne idegeskedjünk.
Budapest szürke és fáradt a Karácsony és az Újév után, olyan kopaszok a fák, mint tíz éve sosem, legalábbis azóta nem jártam télen itthon, mellbevág az élmény. Hogyan lehet ezt megszokni? A város a legrosszabb arcát mutatja, felhőréteg takar mindent, éppen csak kilátunk belőle. Rafi nagymamázni jött, most nem jön velem Szlovákiába. Tali a vonaton rám szól, hogy ne olvassam a ynet-et. Igaza van, inkább élvezzük a békét és szippantsunk mélyeket a jó hegyi levegőből. Három nap Chopokon helyre fogja tenni a háború kilencven-akárhány napját, sőt, a következő kilencven napra is elég energiát ad majd, így képzelem. Felvonózunk, lesiklunk, Tali hóekézik és a harmadnapra bejegesedő pályán is kitesz magáért. „Én is hegy, te is hegy, nekünk ugyan egyremegy.”
Izraeli szemmel a szlovákok is magyarok, úgy jöttem Szlovákiába, mint aki hazaérkezik. Miért gondoltunk annak idején annyi rosszat róluk? Fegyelmezetten állnak a sífelvonó aljában, szépen halad előre a száznál is több síelő, aki összezsúfolódik a chipes beléptetőkapunál, mindenki kivárja a sorát, aztán a hatszemélyes felvonón harapni lehet a csöndet a jó hegyi levegővel együtt. Sok a magyar szó, de a szlovákokkal jó mégis liftezni, mert nem értem őket, így zavartalanul élhetek belső életet a magasban, három méterrel a hóréteg és a törpefenyők fölött. „Képzeld el a felvonózást izraeliekkel” – mondja Tali, nevetgélünk ezen, pedig sírni szeretnék, de ebben a hidegben nem megy. Mi már mindig olyan országban fogunk élni, ahol folyamatosan készenlétben kell lenni, mert ha ellazulsz egy pillanatra, rajtavesztesz? És ha sosem volt béke, csak hittük, hogy béke van, akkor véget fog érni vajon ez a háború valaha? Na de félre a negatív gondolatokkal, nekünk most három nap az élet. Hetven-nyolcvan, síbuszra várakozó szlovák és magyar síelő sem veheti el a jókedvünket, akikkel meg kell küzdenünk, ha vissza akarunk jutni a szállodába, de mi ez nekünk, dörzsölt izraelieknek. Liptószentmiklóson, hívjuk magyar nevén a várost, a szlovák pincér azt kérdezi a vacsora végén: „Finom volt?” Euróban fizetünk, de készpénzzel, mert nem fogadnak el kártyát az étteremben. Akkor ez már Európa?
