21 fokos a hőmérséklet Tel-Avivban vasárnap délután három órakor, amikor leszáll velünk a gép. Lassan sétálunk kifelé a repülőtéren, Rafi húzza maga után a kis húzós bőröndünket kettőnk cuccával, én málhás szamárnak érzem magam a két hátizsákkal, a barátnő barátnőjének vett szalámikkal és túró rudikkal, megrakott dutyfree-s zacskóval, és a két télikabáttal a kezemben. Már megint nem sikerült elegánsan megérkeznem az országba.
Izrael az útlevélvizsgálat előtti folyosóra kitett túszok fényképével üdvözli az ide érkező turistákat és helyieket, maradtak volna inkább ott, ahonnan jöttek. A vonathoz indulunk. A Ben-Gurion repülőtér várócsarnokából kiérve szokott elfogni a „de jó végre itthon” érzése, ami egyelőre várat magára, helyette végtelen fáradtságot érzek. Az automatából szerencsésen megvásárolt egyik vonatjegyet odatartom a lézerolvasóhoz, Rafi átmegy a kapun és a túloldalról nézi a vonatok indulását mutató kijelzőt, ami szerint két percünk van a vonat indulásáig. A másik jegyet nem tudom becsippenteni, így a kapu nem nyílik ki és nem enged át a túlsó partra. Középkorú férfi siet felém, „elakadtál?” – kérdezi és odatartja a kártyáját a leolvasóhoz, átenged, így futhatok Rafi után. Elérjük a vonatot, félóra alatt Jeruzsálembe érkezünk. Dror és Nadav elénk jönnek autóval, és a buszpályaudvar mögötti Allenby téren várnak minket. Hogy mekkorát nőtt ez a gyerek öt nap alatt! Dror pedig lefogyott, láthatóan jót tett nekik, hogy nem voltunk itthon. „Jó hazajönni” – mondom Drornak, és mostanra már így is gondolom.
„Inner peace”, mondogatom magamnak Sifu mantráját a Kung Fu Pandából, belső béke, most kell figyelni, hogy megmaradjon a nyugodt erő, amit magammal hoztam Magyarországról, és ne olvadjon el, mint a jégcsap, amit bevisznek a téli fűtött szobába. Igaz, fűtött szobám nincs. Az irodában sem fűtenek, viszont beüzemelték a levegőfújókat, amíg nem voltam itt, amit onnan veszek észre, hogy a főnök szobájában letett vörös perzsaszőnyeg elemelkedik a padlóról, mintha Ali baba varázsszőnyege lenne, röpül a szőnyeg az üres szobában, csak éppen nem ül rajta senki. Hát persze, a főnöknek nem azért van szép és tágas külön szobája, magára zárható ajtóval és lőrésnyi ablakokra néző kilátással, hogy ott üljön naphosszat. Ülni csak mi ülünk a helyünkön, ötven dolgozó egy légtérben, ahová ugyan befújják a hideg levegőt, így az oxigénszint már szinte közelít a kívánatoshoz, a zajszint viszont megmaradt.
Kedden megérkezik Boáz kérdőíve, amit ki kell töltenem az első shiatsu-kezelés előtt. Név, életkor, foglalkozás, oké. Családi állapot?? Jól van, nem kell leragadni, talán fontos információ ez is, bár a gyerekeim száma többet mondana a fizikai és lelki egészségemről, erre vonatkozó kérdés viszont nincs. Miért jövök kezelésre? Hosszan gondolkodom a válaszon, végül hármat is adok, majd Boáz eldönti, hogy melyikhez tud kapcsolódni. Az apukám halála utáni stresszből fakadó nyugtalanság az első, a futás közben szerzett bokasérülés a második, és a harmadik, a legfontosabb: már kaptam valakitől shiatsu-kezelést, ami nagyon jó élmény volt. Boázzal a tatamin találkoztunk tizenvalahány éve először, de ő abbahagyta az edzést tíz évre. Pár hónapja visszatért, én pedig egy jó közös edzés után időpontot kértem tőle. A „helyzet” miatt a hónap végéig kétszáz sékelt kér egy kezelésért, ami kedvezményes ár.
Csütörtök délután elviszem a gyerekeket a Bet Hansenbe, a leprakórházból kialakított kiállítótérbe, ahol gyerekfilmet vetítenek, kézműves foglalkozást tartanak és videójátékokkal lehet játszani. Amíg a nagy gyerekek a „géming”-szobában vannak, a kisebbek a szomszéd teremben ehetik a popcornt filmnézés közben. A szülők ezalatt whatsappon intézik az életüket, leadják az online rendelést a szupermarketnek vagy híreket olvasnak, de persze olyan szülő is akad, aki telefonozás helyett inkább Pocahontas kalandjait nézi a lepedőnyi vászonra kivetítve a gyerekkel, hiszen neki is jót tesz egy kis kikapcsolódás a zúzós hétköznapokból csütörtök délután, amikor már vége a hétvégének, és öles léptekkel közeledik a szombat. Dror itt marad a gyerekekkel, én autózom tovább Givat Masuára Boázhoz, a kozmetika melletti bérelt szobába.
„Ma nisma?” – kérdezzük egymástól kedvesen, mizujs. Most vagyok itt először, masszázs-ágy és egy szék is befért a pici szobába a földre tett kétszemélyes matrac mellé, ahol a kezelés zajlik. Ezek a japánok! – gondolom magamban, hol lennénk nélkülük? Boáz az ágyon ül én a széken, egymás felé fordulva beszélgetünk, ez már a tipul, a kezelés. „A hátadra feküdjél” – mondja Boáz pár perc múlva, és elkezdődik az, amire fejben két hete készülök. Boáz a hasamat nyomkodja, majd ránehezedik a karjaival a karomra, és az alkaromat kezdi forgatni saját maga körül, ezután mögém ül és a kulcscsontom melletti területekre nehezedik rá, egyre feljebb és feljebb a nyakam felé, na itt van az a pont, ahonnan nincsen tovább, elsírom magam, de Boáz velem marad, rajtam van a keze, nem távolít el tőle a sírás. „Apukádra gondolsz?” – kérdezi, „igen”, de közben másra is, csak még nem áll össze a kép, de jó is így. Boáz keze és a testem beszélgetnek egymással, megteremtődött a meg nem valósuló kapcsolatok helyett végre egy valóságos, amire építeni lehet.
