Gonda László (Laci Mózes Elijahu) Makón született 1910-ben. Apja, dr. Gonda József a makói gimnáziumban reál tantárgyakat tanított. Anyja, Regina pedig Frankl Adolf, az Ortodox Országos Iroda elnökének a lánya volt. Az első világháború utáni Magyarországon, a nacionalista-fasiszta-antiszemita rendszerben 1922-ben elbocsátották Gonda Józsefet tanári állásából. A család Debrecenbe költözött, ahol az épp megnyílt zsidó gimnáziumban kezdett tanítani. Abban a tanévben még csak négy (alsó) osztály volt a gimnáziumban (nyolcosztályos középiskola tízéves kortól érettségiig), ezért Gonda László kétszer járt negyedik osztályba, a következő évtől már beindult a felső tagozat is.
Laci tehetségesen rajzolt, festőművésznek készült, művészetet szeretett volna tanulni. De tizenhét éves korában apja meghalt. A család gazdasági helyzete és a megélhetés biztosítása miatt irányt változtatott, a debreceni egyetemen tanárnak készült apja nyomdokaiban. Ott ismerkedett meg a budapesti Hunwald Katival, aki kémia szakon tanult a kiváló tanulóknak nyújtott ösztöndíjjal (az egyetem ösztöndíjjal próbálta ösztönözni más városok kitűnő tanulóit). 1935-ben befejezték tanulmányaikat, és Budapesten összeházasodtak.
A nászút után visszatértek Debrecenbe, ahol a zsidó gimnáziumban tanári és a hozzá tartozó kollégiumban felügyelőtanári állást kaptak. A második világháború eseményei, még mielőtt a magyarországi zsidóság egészét veszélyeztették volna, megzavarták az életet. 1942 decemberében Lacit munkaszolgálatra hurcolták a keleti fronton, a németek oldalán harcoló magyar hadsereg mellé. Kati Debrecenben maradt, és vagy másfél éven keresztül leveleztek. Szerencsések voltak, mindketten túlélték a holokausztot. Laci úgy menekült meg, hogy egy felrobbant gránáttól mindkét lábfeje súlyosan megsérült, és mivel a hadsereghez tartozott, a budapesti katonai kórházba szállították. Katit a debreceni zsidó közösséggel együtt bevagonírozták, és Auschwitz felé indították. De ez volt az egyike annak a három vonatnak, amelyet Strasshofba irányítottak Bécsben és környékén végzendő munkára. A háború utolsó hónapjait bécsi táborban töltötte, visszatért Debrecenbe, ahova Laci is visszatért.
Budapestre költözött, egyetlen fiuk, Joszef ott született. Miután Laci felgyógyult, bár mozgáskorlátozott maradt, tanárként kezdett dolgozni a zsidó gimnáziumban. Az alsó tagozat igazgatójának nevezték ki, miután állami iskolával egyesítették, az egész intézményt igazgatta egészen addig, amíg a család alijázott.
1950 elején a család útlevelet és kiutazási engedélyt kapott. Néhány héttel később Lacit behívták a Belügyminisztériumba, és az útleveleket minden magyarázat nélkül bevonták. A család otthon nélkül maradt, a Rabbiképző Intézetben kaptak szállást az egyik kollégiumi szobában. 1951 februárjában az útleveleket, ismét magyarázat nélkül, visszakapták. Február 22-én a Galila hajó fedélzetén megérkeztek a haifai kikötőbe.
Az első néhány hetet kibucban töltötték a Szochnut által fenntartott Nahalat-Jehuda területén. A kibuc végül Ein-Dorban telepedett le, az olékat barakkokban helyezték el, azokat is, akik a kibucban éltek, de nem velük telepedtek le, például Kati anyját és húgát. A kibuc a fiatal Izrael mikrokozmosza volt. Udvar, közös zuhanyozók, közös mosdók, de minden olecsoport külön életet élt. Néhány hét után önálló lakhelyet találtak: az átmeneti tábor, ahova a család került, különleges hely volt. A Szochnut a katolikus egyháztól bérelte a Notre-Dame-kolostor szálláshelyét olék számára. Kaptak egy szobát mosdóval és teakonyhával, a mellékhelyiséget és zuhanyozót az emelet valamennyi lakója használta. Laci kicsit tudott héberül, intenzív tanfolyamra került Ulpan Ecionba, miután elvégezte, elfoglalta első izraeli állását. Jemeni olék első osztályos gyerekeit tanította Calfon mosavban Jeruzsálem mellett. A Jeruzsálem–Tel-Aviv útvonalon kitérőkkel közlekedő busznak csaknem egy óráig tartott az út a mosav megállójáig. Onnan legalább egy kilométeres emelkedő földút vezetett az iskolához. Nyáron tele porral, télen süppedő sárral. Télen a különleges ortopéd cipőre, amit viselt, kalucsnit húzott, és rákötötte a cipőjére, hogy ne ragadjon bele a sárba, sétabotja segítségével kapaszkodott fel az iskoláig. A legenda szerint a mosav egykori jemeni gyerekei között vannak, akik a mai napig enyhe magyar kiejtéssel beszélnek héberül.
Egy évvel később megvalósult az álom, a netanjai Raszko lakótelepen kapott lakást a család a tengerpart közelében. Laci Avihajil mosav általános iskolájában tanított, és egyedül költözött be a lakásba. Akkoriban átadták a lakásokat egy évvel azelőtt, hogy az áramszolgáltatás megindult volna, Laci petróleumlámpával világított. Családja Jeruzsálemben maradt, a hétvégéket töltötték együtt. 1953-ban a lakótelepet rákapcsolták az áramszolgáltatásra, az egész család beköltözött állandó lakhelyére.
Netanjában népes magyarul beszélő ole közösség élt, ami megkönnyítette a beilleszkedést. A tanár úr iránti tiszteletből következett, hogy vezető helyet foglalt el a magyar anyanyelvű közösségben. A legszorosabb kapcsolat a hozzá hasonló értelmiségiekkel alakult ki, például Berg Józseffel, Szabó Ödönnel.
A kis lakás a Raszko lakótelepen, a netanjai tengerpart közelében a család nagy öröme volt. Ez volt Laci és Kati első közös lakása, a maga harminchét négyzetméterével palotának látták. Nehéz ma megérteni, de nem volt villanybojler, fridzsider, gáz sem (petróleumfőzőt használtak), és a zuhanyozóban csempe helyett a falat is padlóburkolóval borították. De az izraeli boldog élet szentélye volt, semmiféle anyagi nehézség nem ronthatta el. Az első darab, amit a lakásba vettek, megelőzte a gáztűzhelyet és a fridzsidert: a könyvespolc volt.
Laci örült, hogy Izraelben él, tanárként működhet, de arra vágyott, hogy az általános iskola nebulói helyett középiskolásoknak taníthasson történelmet. Két részidős állást kapott, egy tel-avivi magániskolában és Binjamina középiskolájában. Hosszú órákat töltött a tömegközlekedéssel egyik városból a másikba. Könnyebb lett a helyzet, amikor Tel-Aviv egyik gimnáziumában teljes állást kapott. A hatvanas évektől nyugdíjba vonulásáig a netanjai szeminárium (később a városi gimnázium) pedagógiai előkészítő programján tanított.
Rendszeresen írt társadalmi és történelmi témákkal foglalkozó cikkeket az Új Keletnek. Időnként héberül is megjelentek cikkei, de nem ment olyan könnyen, mint a magyar. A héber pedagógiai folyóiratban megjelent írásaiból látszik, mennyire aggasztotta a diákok hiányzó szóbeli kifejezőkészsége. Klasszikus oktatáson nevelkedett, igazi szónok volt, nehezen fogadta el, hogy az izraeli ifjúság gyakorlatlan az élőbeszédben. Az oktatási rendszert hibáztatta amiatt, hogy az írásbeli feladatokra helyezi a hangsúlyt. Írásaiban több beszédkészséget fejlesztő tantárgyat és több lehetőséget kívánt a diákok szóbeli vizsgáztatására. Amikor szóbeli érettségi vizsgákat vezettek be, a saját küzdelmének eredményét is látta ebben.
Gonda Laci a magyar anyanyelvű közösség kedvelt előadója volt. Még Magyarországról ismerték. 1945 és 1951 között előadásokat tartott a cionizmusról, különösen Budapesten (a hitközösség nagytermében, a klálcionistáknál, a Magyar Cionista Szövetségben, a cionista ifjúsági mozgalomban). Izraelben pedig sokan összegyűltek, hogy meghallgassák a történészt a magyarországi olék egyesülete (HOH), a Bne-Herzl, a Bne-Brit összejövetelein. Netanjában a Bne-Brit magyar nyelvű és magyar kulturális hagyományokat őrző Löw Immánuel páholynak is elnöke volt.
Laciban viaskodott a magyar kulturális háttér a magyarországi múlttal. Mindaz, amit családjával együtt átélt, magyarázza, hogy mélységesen megvetette a magyarokat, jobban, mint a németeket. Másrészt minden porcikájával a magyar nyelvhez és kultúrához kötődött. Hatalmas magyar nyelvű könyvtára volt, és mindig keresett és beszerzett újabb köteteket. Magyarul kiváló előadó és szerző volt, ezt a szintet héberül nem tudta elérni.
Laci természete és viselkedése mindvégig közép-európai maradt. Sohasem lépett ki a házból kalap nélkül. Amikor őszi szelek kezdtek fújni, zakót és nyakkendőt öltött, még akkor is, amikor az íróasztalánál ült. Kalapját leemelve üdvözölte a szembejövőket. Hosszú télikabátot hordott. Szokatlan megjelenése az iskolafolyosókon sosem zavarta. Külsejét a diákjai különleges személyisége részének tekintették.
A könyvek embere volt. Nem járt moziba, színházba. Szabadidejében amikor nem olvasott és nem írt, a barátait látogatta, vagy vendégül látta őket, és megvitatták a nagyvilág dolgait. A héber zenét nem kedvelte, beérte egy kevés, halk klasszikus zenével. De a kántorzenét nagyon szerette. Péntek este és szombaton eljárt a zsinagógába. Magyarországi neológként szerette a zsidóságot, nem volt szélsőséges. Örült, ha előimádkozó lehetett, szép, erős hangja volt. Semmi kétség, élvezte a kellemesen eltöltött időt zsidó légkörben.
A hatvanas évek vége felé élete kényelmesebbé vált, visszatért igazi szerelméhez, a történelemhez. Ennek első eredménye A debreceni zsidók száz éve című kétnyelvű (magyar és héber) könyve.
Az 1970-ben megjelent monográfia az elpusztított zsidó közösség emlékkönyve is, de különbözik más városok közösségéről kiadott emlékkönyvektől: forrásokon, kutatáson alapuló tudományos munka.
Ezekben az években fontos része volt az izraeli magyarországi zsidóság történetét kutató egyesület alapításában és működésében. Történészi és tudományos szervezőmunkáját 1975-ben Nordau-díjjal ismerték el.
1976-ban régi álmát valósította meg, héberül adta ki a doktori értekezése alapján írt, II. József türelmi rendeletéről szóló könyvét.
A magyarországi zsidóság történetét kutató egyesület keretében szerkesztette az 1980-ban megjelent, a magyarországi zsidóság több száz éves történelmét felölelő tanulmánykötetet, neves kutatók munkájának eredményét.
Gonda László nyugdíjasként kezdett hozzá élete fő művéhez: a magyarországi zsidóság történetének megírásához. Az ezeréves történetet barátjával, a kiváló tudósprofesszor Scheiber Sándor rabbival, a Budapesti Rabbiképző Intézet igazgatójával közösen írták volna. Scheiber az első részt a mohácsi vészig (1526), Gonda a folytatást napjainkig. Legnagyobb sajnálatunkra Scheiber professzor betegsége miatt csak a második rész készült el.
Gonda éveken át gyűjtötte a könyvhöz az anyagot. Beszerezte az Izraeli Magyar Irodalmi Társulat évkönyveit, a Múlt és Jövő folyóiratot és számos más forrást. Napjai nagy részét cédulázással és a források előkészítésével töltötte. Amikor látta, hogy mindez nem elegendő, fogadalma ellenére, hogy be nem teszi a lábát Magyarországra, mégis Budapestre ment, hogy folytassa a kutatást a levéltárakban és a könyvtárakban.
Nem sokkal azután, hogy elkezdte írni a könyvet, nagy csapás érte, ALS betegséget fedeztek föl nála. A szörnyű betegség szerencsére nem az agyműködést károsította. A betegség ösztönözte, hogy éjt nappallá téve írja ceruzával (!) a könyvét. Ahogy a teste gyengült, szelleme úgy erősödött, a körültekintően előkészített és aprólékos gyűjtőmunka segítette a munka befejezését. Minden reggel felesége és gondozónője emelte fel az ágyából, és ültette a tolószékbe, odatolták az asztalához, és nekikezdett a napi feladatnak. Beszélni már nem tudott, de a keze működött, és befejezte az írást.
A legépelt kézirat nyolcszáz oldal lett. Gonda László gondosan korrigálta, nehezen működő kézzel, de beírta a javításokat, húzásokat. 1985. január végén befejezte a korrektúrát, és február 9-én elhunyt.
A teljes kéziratot özvegye, Kati vitte Budapestre, A zsidóság Magyarországon, 1526–1945 című kötet 1992-ben megjelent. A kétezer példányból egyetlenegy darab sem maradt. A könyv híre szájról szájra terjedt, és az évek során a világ minden tájáról érkeztek megrendelések.
De a könyv története ezzel nem ért véget. A kézirat a magyarországi zsidók történetéről szól 1526-tól 1960-ig. Az 1945 és 1960 között eltelt tizenöt év viszont nemigen dicsérte sem a magyarokat, sem a rendszert. Ezért a Századvég Kiadó „szerkesztési okokból” 1945-nél, amikor Magyarország felszabadult a németek és magyar szövetségesei alól, lezárta a történetet. Így jelent meg a könyv az 1526 és 1945 közti korszakról.
2018-ban elkészült a könyv héber fordítása a kéziratból kiegészített, a magyar kiadásból hiányzó fejezettel együtt. A héberül olvasó megértheti, miért cenzúrázták a kéziratot a magyarok.
Héberből fordította Freireich Sommer Ágnes
A magyar kötet megrendelhető:
papírkönyv – Gondolat Kiadó, Írók Boltja
e-könyv – Libri
A könyvbemutató megtekinthető: facebook.com/huilproject
A kötet héber e-könyv változata: e-vrit.co.il
A kötet héber változatának könyvbemutatójáról Frank Peti fényképei: https://www.facebook.com/huilproject
A héber papírkönyv megrendelhető: huilproject2018@gmail.com
Gonda Joseph Budapesten született, 1951-ben alijázott. Közgazdaságtan és menedzserképzés szakon tanult, a vegyiparban marketinggel és exporttal foglalkozott. A Szabadegyetemen erec-izraeli történelmet hallgatott. Nyugdíjba vonulása után kezdte foglalkoztatni a magyarországi zsidóság története. Apja, Gonda László A zsidóság Magyarországon, 1526–1945 című könyvének héber kiadását készítette elő. A Magyarországi Cionista Ifjúsági Mozgalmak Történetét Kutató Társulatban működik. Felesége Ariela Shaked Gonda festőnő.
