A héten egyre rosszabb hírek jönnek: a túsztárgyalás megfeneklett és szibériai börtönében megölték Navalnijt. A friss adatok szerint az izraeli hadsereg harmincezer embert ölt meg a háború négy hónapja alatt, 572 izraeli katona meghalt, és továbbra is 130 túsz van Gázában, élve vagy halva.
A hatnapos háború óta egyre hosszabbak Izrael háborúi, a Yom Kippuri két hónapig tartott, a libanoni háború tizennyolc évig. Október hetedike óta kétszázezer ember hagyta el az otthonát, ők mikor mehetnek majd haza?
Pénteken a szülők tanítanak a suliban, én is. Két órát tartok délelőtt az iskola tornatermében, a két óra közben pedig meghallgatom az egyik apuka előadását, akit ma látok először. “Három hét alatt felépítettünk tizenkét óvodát, hat iskolát és négy gimnáziumot” – meséli Roni, aki fényképeket is mutat a szállodasor és a Holt-tenger partja közötti sávon sorakozó karavánvárosról, ahol a szállodában lakó kitelepített családok gyerekei tanulnak. November első hetére önkéntes munkával felépült egy komplett város a minisztérium pénzén, orvosi rendelővel, postával és könyvtárral. Roni ötvenes, megnyerő arcú, fekete szemű és barnabőrű férfi mediterrán arcéllel és rövidre nyírt göndör fekete-szürkés hajjal, az a típus, akiről a pesti utcán is felismerném száz méterről, hogy izraeli. Egyszínű pulóvert és farmert visel, a lábán sportcipő. Az iskola könyvtárában ül egy műanyag széken, erősen gesztikulál és vakarózik, miközben beszél, és amikor mosolyog, kivillantja a fogsorát. Mind a négy gyereke ebbe az iskolába járt vagy jár éppen. Harminc éve van a szakmában, tanárként kezdte, utána iskolaigazgató, majd oktatásszervező lett a Jointnál: pedagógus-életpályamodell izraeli módra. Szabadság és erő árad belőle, ha legközelebb Dror megkérdezi, miért vagyunk még mindig Izraelben, azt fogom válaszolni neki, hogy azért, mert Roni is itt van.
A héten mindenki megkerült, aki számít. Joeltől én kértem, hogy telefonon beszéljünk. A reggeli biciklizés közben hívom, de rosszkor, mert a szél zúgása miatt nem hall engem a telefonban. Behúzódom egy mellékutcába, onnan folytatjuk a beszélgetést. “A varratok miatt nem tudok edzeni, de majd eljövök a fegyveres órára” – mondom neki, ebben maradunk. Miután beérek az irodába, átöltözöm és teát készítek magamnak, hogy felkészüljek a szibériai időjárásra az osztályon. Egy óra ülőmunka után tízkor lesz elegem, felállok és a térdig lefagyott lábaimon elsétálok Ejjalhoz, a nagyhangú és nagyhasú logisztikai főnökhöz. “Látom, hogy többen radiátor mellett dolgoznak” – mondom neki, “honnan tudnék szerezni én is egyet?” “Az nem olyan egyszerű. Túl sok energiát fogyaszt a ház” – válaszolja és menne a dolgára, de én nem eresztem és követem őt a folyosóra. “Ejjal, adjál radiátort, kérlek.” Szerencsémre éppen Ajid halad el mellettünk, Ejjal utánakiabál, “Ajid!! Hozzál radiátort!”, “Honnan?” A mellettünk elsétáló raktáros Alekszisz válaszol: “A parkoló legalsó szintjén, balra”. Most, hogy minden összeállt, mehetünk is. Ajid alacsony, bajuszos férfi, akiről annyit tudok, hogy a Yaffa kapu mellett lakik az Óvárosban. Telente vele szoktam megtárgyalni a hóhelyzetet, más közös témánk eddig nem nagyon volt. Most együtt indulunk felderítőútra, próbálok beszélgetni vele, de nem nagyon beszél héberül. Már rég meg kellett volna tanulnom arabul, gondolom sokadszorra. Együtt bejárjuk a parkoló legalsó szintjét, megtaláljuk a radiátorokat, Ajid feltesz egyet a szállító kocsijára, én pedig megyek utána, addig sem fázom. “Idenézz Eli, mit szereztem” – mondom büszkén a kollégámnak, ahogyan belépünk a szobába. Nem voltam katona, de így képzelem a katonaságot, ahol kinek-kinek annyi jár, amennyit megszerez magának. Bekapcsolom a radiátort: a falra szerelt digitális hőmérő tíz perc múlva húsz fokot mutat, aztán huszonegyet, “Amerika”, ahogy errefelé mondják.
A meleg irodából véletlenül éppen akkor megyek ki ebédszünetet tartani, amikor Noam is kilép az irodájából. “Ma nisma?” – kérdezem tőle, “ma kore” – válaszolja lefelé menő hangsúllyal, mizu-mizu, megvagyunk, hát persze, hiszen élünk. Van kezünk, amiben az uzsonnásdobozt tartjuk, két lábunk, hogy a folyosón járjunk, és tüdőnk, hogy lélegezni tudjunk, de a szívünkkel mit csináljunk, hová tegyük?
Amíg megtaláljuk a választ, együtt ebédelünk, ma másodszorra a héten, hiszen Valentin-nap van, vagy mi. Noam előveszi a szendvicsét, és leül velem szemben. Egyedül vagyunk a konyha melletti étkezőben, igazi munkahelyi romantika, itt kell megállni, mondom magamnak, ez lesz a maximum, amit mi ketten együtt csinálhatunk. Rágunk és nyelünk, egy ütemben és egymás szemébe nézve. “Minden nap volt órám az Ofek iskolában a héten, nem is értem, hogyan történt” – mesélem Noamnak, aki szorgalmasan eszi a szendvicsét és közben engem néz. A kenyérmorzsékat szedegetem össze az asztalról, még szerencse, hogy ma salátát is hoztam magammal a dobozban, akkor még ülhetek Noammal szemben egy kicsit, amíg megeszem, igaz, a közelsége miatt teljesen elment az étvágyam. “Mit akarsz ettől az unalmas embertől” – visszhangzik a fejemben Dror kérdése, amire a múlt héten nem tudtam neki választ adni. Talán most kiderül. Noam arcába nézek. Szürke és csúnya, kipás askenázi férfi, akinek kifejezetten nem tetszik a képe, ráadásul hadar és halkan beszél, ezért a felét sem értem annak, amit mond. Vajon hogy mondják héberül, hogy gyomorbajos, illetve mondják-e egyáltalán? Itt ül velem szemben egy ember, aki nem szereti magát. Talán éppen ezért szerettem meg, hiszen magamat látom benne? És ha igen, hogyan segít ki a bajból a vele való találkozás? Csak legyen már vége ennek a végtelen háborúnak, és akkor megértem végre ezt is.
