„Középületeken és tehetős háztulajdonosok megbízásából dolgozó dekorációkészítők és festőmesterek családjában születtem 1934-ben, a sorban a negyedik generáció. Ehhez a mesterséghez mai ismereteinket meghaladó és sokoldalú tudás kellett. A szakértelem apáról fiúra szállt, és minden nemzedék más munkastílust követett. Egyetlen dolog nem változott, a színek értése és megérzése. A szín olyan, mint a jó hallás, velünk születik. A szín jól vagy rosszul, de mindenkire hat. A színek helytelen összetétele egészen olyan, mint a diszharmónia a zenében. Hallás vagy színérzék, ez a génekben van” – így kezdi Dan Reisinger az Izrael Múzeum kiadásában megjelent, róla szóló monográfiában a bemutatkozást (2017).
Dan Reisinger gyerekkora a délvidéki Kanizsán (Magyarkanizsa, Szerbia) színek, színes minták, festékek és festészet között telt el. Apja, nagyapja templomokat festett, Belgrádban Kolorit néven festő-mázoló céget alapítottak. Telente, amikor festőmunka nem akadt, apja a testvérével amatőr dalárdában énekelt, színdarabokat rendezett, díszleteket készített, és festményeken dolgozott. Dan gimnazista korában apja munkásaitól tanulta meg a falfestés alapjait: festéket főzni, alapozni, rádlizni, sablonokat készíteni.
1949-ben alijázott, és izraeli munkásságát szobafestőként kezdte. A tél szokatlanul nehéz volt, munka nem akadt, apja nyomdokaiban festeni kezdte a tájat, ami körülvette. Küldöttség érkezett a Szochnutból az oletáborba, meglátták a festményeit, és javaslatukra bemutatta a munkáit a Bezalelben. Dan számára csak később derült ki, hogy akivel szerb–orosz nyelven próbált beszélni, és aki lengyel–orosz nyelven beszélt hozzá, a Bezalel akkori igazgatója, Mordecai Ardon volt. A képek színvilága mély benyomást tett rá. „Jó, gyere” – mondta Dannak, és ebből megértette, hogy felvették. Jeruzsálembe költöztek egy félig romos házba: „azért kaptuk, hogy helyreállítsuk, mert a függetlenségi háborúban a Hagana bázisa volt”.
Első megrendelésre végzett munkájára, a szukoti sátor feldíszítésére Jichak Ben-Cvi államelnök otthonába hívták meg 1952-ben. Annyit tudott, hogy az elnök visszatér a korábbi hagyományhoz, és a nagyközönséget látja vendégül az ünnep alatt. Megérkezett a megadott címre Rehaviába, becsöngetett, és ki nyitott ajtót? Maga az elnök. Ez volt az egyik maradandó élménye arról, hogy a számára megszokott, hierarchiára és formaságokra kínosan ügyelő világból egy közvetlen kapcsolatokat megengedő demokratikus világba érkezett. Színes díszekkel elkészült a szuka, a kivágott címer köré ezüstpapír díszítést tervezett, de ezüstpapírba akkoriban csak a csokoládét csomagolták, ezért néhány tábla csokoládét kért a munka befejezéséhez.
A hadseregben teljesített szolgálata végén hallott a Brüsszelben készülő világkiállításról: Expo ’58. Bár Londonba tartott tanulmányai folytatására, megállt a belga fővárosban, és a nemzetközi plakátverseny második és harmadik hivatalos plakátjára meghirdetett pályázaton a huszonkét éves izraeli grafikus megnyerte az első díjat. Amikor megérkezett a világkiállításra az izraeli pavilont felállító csoport, meghívták, hogy csatlakozzon hozzájuk. A Brüsszelben töltött másfél év alatt a világ minden tájáról az Expo ’58-ra érkező küldöttségek meghatározó élményével gazdagodott, első munkáit a belga fővárosban mutatta be kiállításokon, és mire Londonba érkezett tanulni és dolgozni, kezdett ismertté válni. Plakátokat készített, kiállításon mutatta be festményeit.
Feleségével Londonban találkozott. Tanév elején a helyi zsidó egyetemisták szövetsége összejövetelt rendezett, Annabelle is eljött, megismerkedtek. Telefonkapcsolat vagy kávéház nem nagyon volt, és mégis, egy héttel később a Soho egyetlen presszójában összefutottak. Néhány héttel később ismét, a British Museumban. „Attól kezdve szinte el sem váltunk” – teszi hozzá Dan. Londonban házasodtak össze, de a gyerekeiket Izraelben akarta felnevelni. 1960-ban hazajöttek.
Környezetünket, naponta észlelt vizuális világunkat megtöltik Dan Reisinger munkái: plakátok, naptárak, logók. Az izraeli nemzeti színház, a Habima feliratától az El-Al repülőtársaságig, a Delek benzinkúttól a Teva gyógyszertermékekig, a Makkabea játékoktól a Jad Vasem-feliratokig, fesztiválok, színdarabok plakátjaitól a Tambur festékgyárig – és a sort még folytathatjuk.
A Te című első izraeli színes magazint Dan tervezte, Tomi Lapid szerkesztette.
Dan nem tud választani: sokféle munkái közül melyiket szereti leginkább. „Melyik ujjam a legfontosabb?” – kérdi. A plakát az első, színt adott az utcának, kifejezési lehetőséget nyújtott, de feladata már nem a régi, már nem az eladást szolgálja. Majd így folytatja:
„Az izraeli zsidó kultúra legtartósabb kifejezési eszköze a héber betű. Történetileg nincs festmény, nincs szobor, de megvan a héber betű. Új feladata mindennapi életünkben: játék a betűvel. Változtatható: a kép lehet betű, a betű lehet kép. Az arab írást fantasztikus gazdagságban használták az építészetben. Nekünk erre nem volt lehetőségünk, sem városunk, sem országunk, csak utcánk lehetett. Úgy érzem, a héber betű felújítása, színesítése, rugalmassága terén nagyon sokat tettem, és nagy élvezettel. Kultúránkban fontossága van a szóbeli szimbólumnak, geometriai formáknak, a betűknek, az eltakart értékeknek, jelentéseknek. És a színeknek. A piros legyen piros, a zöld zöld, a kék kék, és nem pirosas, nem zöldes, nem kékes. A szín olyan, mint a kés. Így is, úgy is használható. Érteni kell hozzá. A hanghoz is. Ma már túl sok a szín. Az emberek egy része értékeli. De a többség nem. A tudás nem tömegtulajdonság, a kevesek tulajdona. Hogy miként balanszírozunk a szűk erő és a populista többség között, ez a demokrácia feladata.”
1969–1970-ben a turistaszezonra szerették volna felfrissíteni a megkopott tel-avivi tengerparton a régi épületeket. Josua Rabinovics polgármester összehívott festőket, építészeket, formatervezőket, hogy amíg a régi épületek állnak, és nem kezdődik lebontásuk s helyükön az új építkezések, átmenetileg javítsák a városképet. Dan megtervezte a tengerpart befestését az épületekkel, a London térrel együtt, és ő volt a legjobban meglepődve, hogy a tervet, a lebontásra ítélt épületekre szánt vad színeket, úgy, ahogy volt, elfogadták. Egyetlen baj volt, hogy ilyen festékszíneket nem talált. De a festőmester, akivel a Habima felújításán dolgozott, Haifából, Akkóból pár hét alatt meghozta a megfelelő festékhordókat. Öt-hat évig derűsek, színesek voltak házak, gyárak, hotelok. Így kezdődött a házfalak festése.
Izraelben és külföldön rendezett kiállítások, nemzetközi elismerés, oktatás és kitüntetések mellett különösen fontos volt Dan Reisinger számára, hogy a vészkorszakban elpusztult munkaszolgálatosoknak, köztük Ukrajnába hurcolt apjának emléket állítson Magyarországon. 2004-ben hívták meg a budapesti Páva utcai Holokauszt Emlékközpontot előkészítő nemzetközi munkacsoportba. Ott tette fel a kérdést: emléket állítanak-e a „magyar találmány”, a munkaszolgálat áldozatainak. Később konkrét javaslatot kértek Dantól, el is készített egy szobortervezetet, de csak 2015-ben hagyták jóvá a szobor felállítását, nem a Páva utcában, hanem a Teleki téren (2016), ott hajtották keresztül a zsidókat a józsefvárosi pályaudvaron leállított vagonok felé.
Izrael Állam alapításának ötvenedik évfordulóján, 1998-ban megrendítő meglepetés érte Dant. A kultuszminiszter telefonált neki, hogy közölje, először adnak ki formatervezésért Izrael-díjat, és ezt Dan Reisingernek ítélték. Dan úgy beszél erről, mintha ketten kapták volna ezt a legnagyobb izraeli elismerést: a formatervezés művészete és ő maga. Hasonló büszkeséggel emlékszik vissza a magyar anyanyelvű közösség két díjának átvételére. A Nordau-díj (1975) után a Herzl-díjjal is (1981) kitüntették.
A magyar kötet megrendelhető:
papírkönyv – Gondolat Kiadó, Írók Boltja
e-könyv – Libri
A könyvbemutató megtekinthető: facebook.com/huilproject
A kötet héber e-könyv változata: e-vrit.co.il
A kötet héber változatának könyvbemutatójáról Frank Peti fényképei: https://www.facebook.com/huilproject
A héber papírkönyv megrendelhető: huilproject2018@gmail.com
