„Am Jiszrael haj” – hirdeti a frissen a házunk elé kirakott molinó. „Izrael népe él”, a nép biztos, de az egyes emberről már nehezen állítható, hiszen milyen élet az, ahol csak azért él az egyes ember, hogy támogassa az értelmetlen háborút, amelynek egyetlen célja a jelenlegi politikai rendszer fennmaradása. A front hátországa vagyunk, tetszik vagy nem. Az egyes ember élete nem számít, legyen katona, gázai túsz vagy gyalogos a zebrán a forgalmas főútvonalon, ha zöldre vált a lámpa. A nép él, a többieknek viszont kuss.
Telefonfüggő zombik között tekerek a járdán, az egyiküket kikerülni sem tudom, mert a járdára parkoló autó miatt nincsen helyünk egymás mellett. A zombi szemből jön a kőkerítés és az egymás mögött álló két autó közötti szűk helyen, én szemből várok türelmesen, hogy átérjen az én oldalamra, ő észre sem vesz. A kormányra erősített telefonom szerint három perc múlva vége a munkanapnak az oviban. Nagy baj nem történne akkor sem, ha elkésnék, a késésben lévő szülők majd minden nap beírnak az óvodai szülői WhatsApp-csoportba, hogy hozza ki valaki a gyereküket, amíg megérkeznek.
Végül nem kell segítséget kérnem egy másik szülőtől, megérkezem a zárásra, háromnegyed négyre. Az utolsó gyerekek bámulnak ki az üvegajtón, mikor jön a mama vagy a papa, némelyikük még az ablakhoz is felkapaszkodik, amit „halon nesikának” hívnak, pusziablak, ahol szülő és csemetéje a reggeli elváláskor búcsúzkodik egymástól. Február van, és még mindig vannak szülők, akik az ablaknál búcsúzkodnak. Vajon mit mond el rólam, hogy egyszer sem búcsúztam el a gyerekektől az ablakban. Kimentem az ajtón, Rafi vagy Nadav sírt, de én mentem a dolgozóba vagy máshová. Nem úgy, mint a többi szülő, aki kiment az ajtón, aztán beállt az ablakba búcsúzkodni, az elválás fájdalmát nyújtani, megcukrozni a sós könnyeket, hogy jobban fájjon. Rafi kétéves kora óta nem sír utánam, csak morog, ha valami nem tetszik neki, mint a kutyák. És ha jön a meltdown, akkor üvölt is, igaz, nem rám, hanem a világra. Nadav nagyon hamar megszokta, hogy beviszem és elmegyek, jobb is így, hiszen jól tudja, hogy az oviban minden pillanatban résen kell lenni, és ki kell tanulni az erőviszonyokat, abban meg a mama csak zavarna úgyis.
Szombaton Dzsabel Mukaber hegyes-völgyes utcáin megyünk a Hondával, Dror vezet és magában káromkodna, ha magyar lenne, de mivel izraeli, számon kér, hogy mit keresünk egy arab faluban Kelet-Jeruzsálemben a randinkon. Jó kérdés, én is éppen ezen gondolkodtam a szűk, másfél autónyi szélességű kétirányú utcában, ahol a parkoló autók és a forgalom közti sávban még gyalogosok is járnak. A szombat a város keleti felében munkanap, nyitva tartó boltot is látok, „ne vegyünk valamit?” Dror meredten nézi az utat és kérdéssel felel: „Merre megyünk egyáltalán?” Ez valóban jó kérdés, bár nem kell tudni rá a választ, erre van a Waze, ami mindig tudja helyettünk is, hogy merre vegyük az irányt. Armon ha-Natzivból akartunk eljutni az Olajfák hegyére, a Waze nemhiába küldött az arab faluba, hát arra visz a legrövidebb út! Dror izzad mellettem az autóban, pedig csak tíz fok van, és a Nap már erősen leáldozóban, vajon nyitva lesz-e a Jézus lábnyomát őrző kegyhely, ahová el szeretnék jutni, mert még sosem jártam ott. Ha az Örökkévalónak vagy a Messiásnak nem jön össze, akkor a Waze fog békét csinálni a Közel-Keleten, az arabokat beküldi a zsidó városrészekbe és fordítva. Mi is Isten segedelmével az arab falun keresztül fogunk legkorábban az Olajfák hegyére érni. Indiai viszonyok, kátyús utak, járda és zebra nélküli utak, rengeteg félbemaradt ház, gyerekek az utcán és váratlanul kinyílt terek, ahol minden kertekalja, a kétsávos nagy forgalmú út is, ahol a forgalmas kereszteződésben sincsen közeledési lámpa, mert minek. Két stoptáblát számolok az úton, már Silwanban járunk. „Ismerem ezt az utat, már jártam erre” – mondom Drornak, hogy megnyugtassam kicsit, és emlékeztetem a komfortzónára, amiből muszáj kilépnünk, máskülönben nem tudunk növekedni, igaz? Drort nem hatja meg ez sem, majd csak az első zsidó látványa a Szemét-kapunál, „ah, olyan, mintha hazaértünk volna” – mondja fellélegezve. Rendben eljutunk az Olajfák hegyére, a kápolna arab őrzője beenged minket az épületbe, ahol megtekintjük Jézus lábnyomát. A kápolna mellett mecset, kicsit távolabb nyitva van a cukrászda, ma én vagyok itt az első zsidó vendég, talán a héten vagy hónapban is? Nem kérdezem meg, pedig három eladó is van a boltban, meg egy vevő a kétéves forma kisfiával, aki lecövekelt mellettem és a térdem magasságából néz fölfelé. „Szia”, mondom neki magyarul, a sapkája alól néz rám, aztán az apja kézen fogja és kimennek. A három knafét becsomagoltatom, Dror az autónál vár, hazafelé én vezetek. Szemben alattunk a Sziklatemplom látszik a Szentélyhegyen, a temetőt átszelő úton haladunk lefelé, amit még a jordánok építettek. A város már sötétségbe borult, áthajtok a Zion-hegyen, aztán újra fel a dombra a Cinematheque mellett. Megállok a pirosnál a Derekh Hevronon, ki gondolta volna, hogy ez már a nyugat, nem is kell a Ben Gurionra menni érte, elég egy kétórás túra a város keleti felében, hogy hazaérve megtapasztaljuk, nyugaton élünk.
A nyugati Izraelben, ahol a stand-up show a kultúra, ahol csak a moziban lehet friss levegőhöz jutni, és ahol csak akkor hallanak meg, ha kiabálsz, de akkor se értenek. Ahol az erősebbnek van igaza háborúban és békében egyaránt, bár az utóbbi csak szitokszó már, és ahol a könyvtár múzeum, ahová azért érkeznek a látogatók, hogy az üveg mögött ülő olvasókat nézzék, mint állatkertben a vadat.
