Az október 7-én a Hamasz vérengzése óta tartó háborús helyzet kevésbé ismert részlete, hogy a támadás nemcsak a déli, hanem a Libanonnal határos északi határsáv mentén található izraeli településeket is érinti. Emiatt a kormány és a hadsereg utasítására több tízezer izraeli állampolgár volt kénytelen elhagyni otthonát. Ezeken a helyeken – Izrael elfogadott államhatárain belül – ma lehetetlen élni az állandó, Libanonból végrehajtott rakétatámadások miatt (ezek ellen a Vaskupola sem nyújt védelmet). A kitelepítettek rokonoknál, szállodákban élnek, munkahelyeik, az oktatási intézmények és minden más civil élet ezeken a területeken jelenleg működésképtelen. Gidon Lev a Haaretz-ben foglalta össze ennek a speciális menekült-helyzetnek a nemzetközi jogi és a személyes aspektusait, írásának fordítását közöljük.
Négy és fél hónap telt el október 7-e óta, azóta már sok izraeli vissza tudott térni a megszokott életéhez. Ugyan a gazdasági helyzet egyre romlik, a gázai túszokra még gondolni is szívszorító, a gyászolók köre egyre csak tágul, a szorongás pedig elválaszthatatlan minden, jövőről szóló gondolatunktól, de mindeközben a gyerekek iskolába járnak, nem sivít fel a nap bármely órájában a légiriadó, a mozik és az üzletek nyitva vannak.
Van, akiknek ez a rutin csak egy távoli álom
Azok, akik októberben kénytelenek voltak elhagyni otthonaikat a gázai és az északi határvidéken, azóta úton vannak, és nem tudni, mikor és hogyan térhetnek haza. A nemzetközi diskurzusban azokat, akik a háború alatt elhagyni kényszerülnek az otthonukat, de a hazájukban maradnak, „kitelepítettként” definiálják. A Statisztikai Hivatal legfrissebb adatai szerint Izraelben jelenleg 135 000 ember tartozik ebbe a kategóriába.
Avi Dabush, a Gáza melletti Nirim kibuc lakója és a „Rabbik az emberi jogokért” egyesület elnöke szerint a legtöbb izraeli nem érti meg teljesen a kitelepítettek helyzetét. Családjával az elmúlt héten átmenetileg Beer-Seva városába költözött, ez már a harmadik állomás az óta a szombat óta. „Az emberek csodálkozva kérdezik tőlem: ‘Mi, még mindig nem vagy otthon?’ – meséli. „A nyilvánosság egyáltalán nincs képben a helyzetünket illetően, nem tudják, hogy a meglévő megoldások nagyon részlegesek, és legtöbbjüket nem az állam kezdeményezi. A tizenkettedik osztályos fiam csak a múlt héten ment vissza az iskolába, a másik kisfiam pedig még nem kezdte újra az óvodát. És mi egy erős kibucközösséghez tartozunk. Szderot városban, ahol évekig éltem, sokkal nagyobb a katasztrófa.”
Dabush azzal magyarázza a tudatlanságot, hogy egyszeri problémaként kezelik a dolgot. „Érthető, de nagyon problematikus az, hogy szeretnénk a politikát személyes színben látni. Hallunk egy történetet az egyik vagy másik családról, és megesik a szívünk rajtuk. De itt egy rendszerszintű és politikai problémáról van szó, ami ott kezdődik, hogy nem fogjuk fel, hogy ez egy tartósan fennálló helyzet. A probléma felöleli a közösségi, családi, oktatási, orvosi problémák teljes körét –
minden szétesett és elpusztult, és mindenki a maga módján dolgozik a kijavításán.”
Nem elszigetelt esemény
A menekültekkel ellentétben – akiket a nemzetközi jog 1951-től definiál –, a kitelepítés jelenségével csak az elmúlt évtizedekben kezdtek foglalkozni. A fogalom hivatalos definíciója 1998-ban, az Egyesült Nemzetek Emberi Jogi Bizottságához benyújtott, a lakóhelyüket elhagyni kényszerült személyek kezelésének alapelveivel foglalkozó dokumentumban született meg. Ez kimondja, hogy a belső menekültek (angolul: internally displaced people) azok az emberek, akik fegyveres konfliktusok, erőszak, emberi jogok megsértése, természeti vagy ember okozta katasztrófák következtében kényszerültek otthonuk elhagyására, de nem lépték át az államhatárt, azaz a saját hazájukban maradtak.
A világban előforduló belső kitelepítéseket figyelő IDMC szervezet szerint 2022 végén 71 millió, lakhelyét elhagyni kényszerült ember élt, többségük Afrikában. 62 millióan kényszerültek otthonuk elhagyására erőszakos konfliktusok, 9 millióan pedig természeti katasztrófák miatt. Összehasonlításképpen: 2013-ban körülbelül 33 millió, lakóhelyét elhagyni kényszerült ember élt a világon.
Ilyen még nem volt Izraelben
A kifejezés izraeli viszonylatban korábban a palesztin lakosokra és az el nem ismert falvakból származó beduinokra vonatkozott, akik közül legalább néhány megfelelt a nemzetközi definícióknak, de nem szerepelnek a CBS adatai között. A második libanoni háború (2006) során több tízezer állampolgár hagyta el észak-izraeli otthonát, de akkor ez saját kezdeményezés volt, és ehhez nem kaptak kormányzati utasítást és támogatást. Az október 7-e óta fennálló helyzet az első, amikor ilyen mértékben, ilyen okból és ilyen hosszú időtartamra telepítenek ki embereket Izraelben.
Prof. Dorit Nitzan, a Ben-Gurion Egyetem sürgősségi orvostudományi mesterképzésének vezetője szerint, aki 2022-ben az Egészségügyi Világszervezet ukrajnai sürgősségi központját vezette,
Az Izraelben lakóhelyüket elhagyni kényszerültek esete szokatlan és példátlan a világban. „A katonai konfliktus miatt hosszú időre kitelepített lakosságú országok általában alacsony társadalmi-gazdasági szinten vannak, a fejlett országokban erre nincs példa, ilyen még nem fordult elő
– mondja. „Van ilyen a fejlődő országokban, de ott a lakóhelyüket elhagyni kényszerültek nagy része elvándorol és menekültté válik, mint Ukrajnában.”
Az izraeli helyzet jobban hasonlít a fejlett országokban lakóhelyüket természeti katasztrófák következtében elhagyni kényszerült emberek helyzetéhez.
Nem egyszeri, hanem folytatólagos eseményről van szó
Prof. Lori Peek szociológus, a Colorado Boulder Egyetem Természeti Katasztrófák Központjának igazgatója körülbelül egy évtizeden át tanulmányozta a 2005-ös Katrina hurrikán után lakóhelyüket elhagyni kényszerülteket. „Az egyik dolog, amit láttunk, az az, hogy sok esetben a költözés nem egy egyszeri esemény, hanem költözések sorozata” – mondja. „Az egyik követett család hét év alatt 12 helyre költözött. Sokan évekig kitelepítettek maradtak, és sok ezren soha nem tértek vissza Louisianába.”
Roberta Cohen amerikai emberi jogi szakértő, aki részt vett az ENSZ elvi dokumentumának megfogalmazásában, akkor szerzett tapasztalatokat, amikor a nyolcvanas években a polgárháború idején Etiópiában tartózkodott, ahol több millió ember kényszerült otthona elhagyására. „Megfigyeltem azokat, akik a saját országukon belül kényszerülnek elvándorolni” – mondja. Cohen szerint a háborús konfliktust követő kitelepítés sok esetben hosszú ideig tart. „Nem arról van szó, hogy ‘kivesznek egy hotelszobát néhány hétre’. Az emberek sokáig távol vannak otthonuktól és a gyerekek oktatásával és a megélhetéssel kapcsolatos problémákkal kell megküzdeniük” – mondja, kiemelve, hogy a nehézségek nem érnek véget azzal, hogy a szükségállapot véget ér. „Sokszor az emberek nem tudnak vagy nem akarnak visszatérni, és még ebben a szakaszban is segítségre szorulnak.”
„Az izraeli helyzet különbözik egy egyszeri esemény, például természeti katasztrófa utáni elköltözéstől”
– mondja Dr. Roni Berger, a Tel-Avivi Egyetem Orvostudományi Karának Szociális Munka és Sürgősségi Orvostudományi Tanszékének munkatársa, aki olyan nemzetközi csoportokkal dolgozik, amelyek kezdeti pszichológiai támogatást nyújtanak számos katasztrófa sújtotta területen. „Izraelben valóban jelentősebb a szociális támogatás, mint például Japánban vagy az USA-ban. De a természeti katasztrófákkal ellentétben Izrael esetében az esemény maga még nem ért véget, hanem egy folytatólagos helyzet, amely jelenleg megoldhatatlannak tűnik. A kormányba vetett bizalom elvesztésével együtt jelentős mértékben romlik az emberek biztonságérzete, és félnek attól, hogy nem térnek vissza a normális életbe. Az izraeliek hajlamosabbak a depresszióra.”
Gazdasági, testi, mentális, szociális katasztrófa
Dr. Stav Shapira, a Ben-Gurion Egyetem Közegészségügyi Karának munkatársa szerint a lakóhelyüket elhagyni kényszerült emberek mentális károsodásának egyik legjelentősebb tényezője az otthonuk és a tulajdonuk elvesztése. „Még természeti katasztrófák esetén is észrevehető különbség van azok között, akiknek az otthona megsemmisült, és azok között, akik anélkül menekülnek ki, hogy az otthonuk megrongálódott volna” – magyarázza. „Ha a ház létezik, az valamiféle alapot ad, a stabilitás érzését és annak tudatát, hogy a jövőben van hova visszatérni. Azok számára, akik elvesztették otthonukat és vagyonukat, sokkal nagyobb a lelki sérülés kockázata. Teljes a gyökértelenség érzése.”
Shapira rámutat, hogy az otthon elhagyása olyan testi betegségek rosszabbodását is okozhatja, mint a cukorbetegség és a magas vérnyomás. „Sokszor megszakad a kapcsolat a rendszer egészével – a klinikával, a kezelőorvossal, a gyógyszertárral. Ez megnehezíti a rendszeres gyógyszeres kezelést és a megelőző vizsgálatok elvégzését, és ettől fennáll a minőségromlás és az egyensúly felborulásának veszélye. Ez az egyik legáltalánosabb dolog, amit mindenhol tapasztalunk.”
Pick szerint a természeti katasztrófák áldozatainak mentális egészségére gyakorolt legsúlyosabb hatások általában az eseményt követő hónapokban jelentkeznek. De például a Katrina hurrikán miatt kitelepített emberek mentális egészségének károsodása néha két-három évig is eltartott. „A pusztító vihar után a lakóhely elhagyása egy második katasztrófa volt, kevésbé azonnali, de tartósabb következményekkel” – mondja.
A felmerülő problémák összetettségének egyik oka a párhuzamos igények sokasága, mondja Pick. „A kitelepítetteknek szükségük van lakóhelyre, közlekedésre, munkára, iskolára a gyerekeik számára, mindez úgy, hogy közben fel kell dolgozni a traumát. De a megoldás nem mindig egyszerre jön: valaki talál lakást, de még mindig nincs munkája. Ezért az egyik lefontosabb tanulság, hogy a lakóhelyüket elhagyni kényszerültek kezelésének átfogónak kell lennie, és magában kell foglalnia mentális és fizikai egészségük, valamint szociális helyzetük együttes figyelembevételét.”
Akinek nehéz, annak a legnehezebb
A tinédzserek és a gyermekek különösen súlyos sérüléseket szenvednek a kitelepítés következtében. „Számtalan tanulmányból tudjuk, hogy mire van szüksége egy gyereknek” – mondja Asher Ben Aryeh professzor, a Héber Egyetem Szociális Munka Iskolájának dékánja és a bántalmazott gyermekek kezelésével foglalkozó Haruv Kutatóintézet elnöke. „A gyerekeknek rutinra, ismerős környezetre, barátokra, magánéletre és figyelemre van szükségük. Ezek mindegyike bizonyítottan a reziliencia előfeltétele, és pont ezek nincsenek meg, amikor evakuálják őket.”
Az elmúlt néhány hónapban Ben Aryeh és csapata a Gázai övezet környékéről származó gyerekek csoportjait vizsgálta, és elmondása szerint az első probléma, amit a gyerekek említettek, az volt, hogy senki nem figyel rájuk – sem a szülők, akik maguk is stresszesek, sem az új nevelőtestület, aki nem ismeri őket. „Vannak gyerekek, akik száz napja nem hagyták el a szállodai szobájukat, mert traumatizáltak, és senki sem foglalkozik azzal, hogy mi történik velük” – mondja.
A kitelepítés miatt a gyerekek veszélyeztetett és különösen sebezhető csoporttá válnak – figyelmeztet Ben Aryeh. Ez a Kneszetben a hónap elején bemutatott, a kitelepítettek által lakott szállodákkal kapcsolatos felmérésből is világosan kiderül, amelyek többek között kiskorúak szexuális zaklatását tárják fel. .„Ami ott történik, az Szodoma és Gomorra” – mondja Ben Aryeh. „Beszámoltak arról, hogy pedofilok jönnek gyerekekre vadászni, autók érkeznek lányokért, akik egy óra múlva ‘ajándékkal’ térnek vissza – de senki sem figyel erre a problémára. Nem működnek azok az intézmények, amelyeknek a gyerekeket kellene védeni.”
Nem meglepő, hogy az alacsonyabb társadalmi-gazdasági osztályokból származó lakóhelyüket elhagyni kényszerültek többet szenvednek. „A Katrina hurrikán után óriási volt az instabilitás azok között, akik eleve a társadalom peremén éltek” – mondja Pick. „Az alacsony gazdasági erőforrásokkal rendelkező embereket gyakran nagyobb távolságra költöztették ki, és tovább maradtak kitelepítettek, mint mások. Más szóval azok, akiknek életkörülményei kevésbé voltak stabilak a hurrikán előtt, bizonytalanabb helyzetben találták magukat, mint mások.”
Mindenkinek joga van segítségre
Ugyanez igaz az izraeli kitelepítettekre is, ahol az erős belső irányítási és támogatási rendszerrel rendelkező szövetkezeti közösségek, például a kibucok lakóinak helyzete jobb, mint azoké, akiket egyénileg evakuáltak Szderotból vagy Kirjat Smonából. A jobb anyagi lehetőségekkel rendelkezők pedig sikeresebben tudják kezelni a kitelepítés nehézségeit, például magán pszichológiai segítség finanszírozásával.
Ugyanakkor a világ legtöbb országában a honi menekültekkel összehasonlítva az izraeli kitelepítettek helyzete viszonylag jó, részben annak köszönhetően, hogy Izrael fejlett ország, jól működő közegészségügyi és jóléti szolgáltatásokkal, valamint a civil társadalom azonnali mozgósításának köszönhetően. „Soha nem láttunk még olyan esetet a világon, amikor a lakóhelyüket elhagyni kényszerült személyek ilyen gyorsan egészségügyi és jóléti szolgáltatásokat kaptak volna” – mondja Nitzan. „Most kell megtervezni a kitelepítettekkel együtt a következő lépéseket, és természetesen településenként helyi biztonsági hálót kiépíteni, hogy visszatérhessenek otthonaikba.”
Gázában egészen más a helyzet. Nitzan szerint a Gázában lakóhelyüket elhagyni kényszerült milliók helyzete jobban hasonlít ahhoz, amit Etiópiában látott, ahol az Egészségügyi Világszervezet sürgősségi csoportjának tagjaként tartózkodott.
„A kitelepítettek nehéz körülmények között élnek, nem jutnak ivóvízhez vagy élelemhez, nincs védett menedékhely vagy lakótér, és nem tudják fenntartani a higiéniát áram-, víz- és szennyvíz-infrastruktúra hiányában”
– magyarázza. „Az eredmény, amit Afrikában is tapasztaltunk, az alultápláltság, a mentális egészség károsodása, a sérülések, a járványok és a krónikus és fertőző betegségek okozta morbiditás.”
De Nitzan rámutat egy fontos különbségre. „Gázában a kitelepítettek zárt területen vannak elvándorlási lehetőség nélkül, és ez szinte példátlan. Vannak más helyek a világon, ahol nagyon nehezek a körülmények, de szinte nincs olyan eset, hogy a kitelepített személy ne tudná elhagyni az országot, hogy menekült lehessen. Az ilyen helyzetbe került embereket mielőbb rehabilitálni kell. Meg kell szervezni a Gázai övezet lakóhelyeinek és megélhetési forrásainak helyreállítását, az embereknek a döntéshozatalban való részvételét. Ez az, amit a világban végzett ilyen esetekkel kapcsolatos kutatásokból lehet tudni.”
Cohen egyetért azzal, hogy a lakóhelyüket elhagyni kényszerülő személyek csoportjai között számuk és helyzetük tekintetében sok különbség van. „Vannak, akiknek nemzeti hatóságai vannak, amelyek védelmet vagy segítséget nyújtanak, míg mások számára ez nem létezik – de mindannyian kitelepítettek, és az elvek rájuk is egyformán vonatkoznak. Mindenkinek joga van humanitárius segítségre, védelemre és a hazatérésben való segítségre.”
A gázaiaknak nyújtott humanitárius segély kérdésével kapcsolatban Cohen hangsúlyozza, hogy az ENSZ elvi dokumentuma szerint abban az esetben, ha nincs, aki gondoskodjon a lakóhelyüket elhagyni kényszerültekről a saját országukban, a segélynyújtás felelőssége a nemzetközi közösséget terheli. „A segélyeknek be kell jutniuk az övezetbe, és nemzetközi ügynökségeknek kell ellenőrizni, hogy azok eljussanak a célállomásra. Ez elvi kérdés: tilos élelmiszert és gyógyszert visszatartani azoktól a civilektől, akik nem vesznek részt közvetlenül a harcokban.”
Héberről fordította Politzer Maymon Krisztina
Címlapkép: Masha Zur Glozman
