Két hónapja futottam utoljára, ezért elengedem a félmaratont, amire pedig augusztus óta készülök. Szombaton próbaképpen futok egy órát a tel-avivi sétányon, de nem vágyom többre. Ennyiből nem fog kijönni a 21 kilométer. A tíz kilométeres táv igen, ezért vasárnap megpróbálok jelentkezni a rövid távra, de már nem lehet, lecsúsztam a nevezésről. Jövőre együtt győzni fogunk.
Addig is marad a túl lassan távozó tél minden évben ismétlődő megrázkódtatása, amikor egy-egy napos és meleg nap után újra hosszú napokra visszatér a tél minden bújával együtt. Már megszoktam, hogy Izraelben örülni kell az esőnek, örülök is, hiába csúszik a biciklim a műkövön, amivel a bicikliútra ráforduló bicikliutat kikövezték, és hiába lesz saras a ruhám az esős napokon, mert sárhányót nem hoznak be Kínából a bicikliszervizek. Essen csak az eső, ha akar, fél évig úgysem fog, vagy tovább, csak meg ne süljünk itt a sivatagban. Az eső jó, szeretem. Az eső nyomában a plafonon és az ablakok műanyagkeretén terpeszkedő penészt viszont nem szeretem. Dror a száraz időre vár, akkor fog ronggyal nekiugrani a foltoknak.
21 a heti munkaóráim száma is, igaz, ezt a maratont minden héten le kell futnom, ha négy részletben is. A radiátoromat elvitte egy szemfüles munkatárs, ezért dacból vasárnap tíz óra után felállok a székből, és a laptopommal átvonulok a folyosó végi szobába, ahol éppen van szabad hely. Meleg itt sincs, de legalább nem fagy le a lábam, mindennek örülni kell. Az egyetlen hiba, hogy Noam szobája ide közelebb esik: ha felállok és kimegyek a folyosóra járni egyet, látom is, hogy bent van-e az irodájában vagy sem. Ma mégsem kellett rásegíteni, hogy együtt ebédeljünk, véletlenül hozza a sors. A szokásos munkabeszélgetés zajlik kettőnk között az előttünk álló feladatokról, ijesztően gyorsan telik az idő, és mire három mondatot váltunk, már le is telik a tíz perc, amit hetente egymással töltünk. “Nem válaszoltál a kérdésemre, hogy mikor érsz rá” – mondom neki, “Keress meg bármikor” – válaszol. “Látom, hogy elfoglalt vagy, nem akarlak zavarni.” “Nem zavarsz.”
Még mindketten a közös asztalnál ülünk, még tartana a beszélgetés, amikor hirtelen elfogy az erőm a csevegéstől, a tegnapi futás a ludas talán. Érzem, ahogy kimegy belőlem a levegő, mintha emelkedőn futnék fölfelé, vagy mintha másnapos lufi lennék majális után. Elkomorodom, amit Noam tekintetében láthatnék visszatükröződni, ha rá mernék nézni, de nem merek, ezért inkább visszafordulok a szendvicsemhez. Noam erre feláll és lezárja a beszélgetést, “teadkeni oti” – mondja, tájékoztassál. Hát mi vagyok én, rádió? Nem tehetek róla, hogy nem tudok elválni tőle rendesen, mindig ez a probléma, mert akikre sokat gondolok, azok megszűnnek a térben lenni, csak az időben vagyok velük, de akkor mindig, szerencsére ezt ők nem tudják.
A félelembe beágyazott szeretet, ez a minta, ezen lovagolok még mindig, vén csont, akit még nem vetnek a farkasok elé, mert ahhoz még túl fiatal. Hát akkor ebben a kevés hátralévő időben koncentráljunk azokra, akik valóban megérdemlik. Itt van például Nir és Gilad, akik az edzőtársaim közül megmaradtak és akiktől hébe-hóba befut a telefonomra egy-egy “ma nisma”, akik még számon tartanak, pedig már máshol edzem, Abu Gosban, Tel-Avivban, ott, ahol jó szívvel látnak.
Szerda reggel nyolckor a gyerekorvosnál ülök Drorral, gyerek nélkül, mert iskola van, és onnan Rafi szerint nem lehet hiányozni, egy órára sem, mert különben vége a világnak. Kire ütött ez a gyerek, kérdezném Drort, de héberül nincs referencia, hát akkor nem kérdezem, inkább az orvosra várok, hogy megnyíljon, adható-e melatonin nyolc és fél éves gyereknek vagy nem. “A hosszú távú mellékhatásokat nem ismerjük, ez igaz. De ha Rafi csak hét-nyolc órát alszik egy nap, annak már rövid távon csúnya következménye lesz”, vagyis ha nem akarjuk, hogy pszichiátriai beteg legyen az ideges természetű gyerekünkből, jobb, ha alvássegítő hormont adunk neki. Két éve ellenállunk a kísértésnek Drorral, de az orvos szavára egy ütemre beadjuk a derekunkat. Dror intézkedik, gyógyszertárba megy, ahol kideríti, hogy a melatonincseppekre öt napot kell várni, végül inkább felhívja Orent, aki ad egy hónapra való adagot, jó lesz, amíg megérkezik a cucc Amerikából. Nem vigasztal, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek, akik begyógyszerezik a gyereküket, hogy aludni tudjon.
Pénteken, a maraton napjának délutánján indulok futni. Néhány sétáló furcsa tekintete kísér, vajon mit gondolnak rólam? Talán hogy eltévedtem, hiszen a maratonnak vége. A szokásosnál jóval kevesebben futnak a régi vonatsínek melletti park szűk füves sávján, élvezem, hogy egyedül futok a lanyha időben, néha még a Napot is látom, ahogy kibújik a felhők mögül. Vége a télnek lassan, háború ide vagy oda, jön a tavasz és a feltámadás, fogolycsere, tűzszünet, és ahogy a téli barlangjában a medve, mi is felébredünk a rémálomból most már.
