A háború 165. napja van, Phileas Fogg ennyi idő alatt már kétszer megkerülte volna a Földet, hajón, vonaton és a többi közlekedési eszközön, ami még az útjába került. „Nem fogsz örülni annak, amit mondani fogok” – Joel hangja lelkesen szól a telefonba, sosem hallottam így beszélni, úgy látszik, a felhők elvonultak a feje fölül. „Bevonulok önkéntesként tartalékosnak”. „Gázába???” – kérdezem feleslegesen. Tévedtem. Joel depressziója nemhogy lecsengett volna, de egyenesen átvette az irányítást az élete fölött. „Ez most az én nyári táborozásom. Nem vagyok nyugodt, mióta kitört a háború, úgy érzem, hogy ott a helyem. Nem tudom neked elmagyarázni.” Joel négygyermekes középkorú férfi, munka, család, dojó a három alappillér az életében. Most odadobja a hétköznapjait a magasabb célért, azért, hogy a katonaélet mindennapjait élhesse, ami az ő esetében a harcoló egységek utánpótlásának biztosítását jelenti a Gázai övezet északi részén.
Nem hagy nyugodni a téma, ezért a héten mindenkivel erről beszélek. Vegyesek a reakciók. „Idióta”, „Én is ezt tenném a helyében”, „Hát igen, sok esetben könnyebb Gázában lenni, mint otthon”, és így tovább. Sokadszorra derül ki, hogy nem tudom, mi van az emberek fejében, szeretnék Joellal lenni, de erre nincs lehetőség, hiszen mire marad idő a család, a munka és a heti háromszori edzés mellett? A 45 napos tartalékosi szolgálatra, ezek szerint. „Ha Joel az én férjem lenne, megmondanám neki, hogy ha hazajön Gázából, kezdjen lakást keresni” – mondom Drornak este. El vagyok veszve teljesen.
Pedig most kell igazán észnél lenni. Hétfőn a patióban állok Noam mellett, aki már másodszorra tanácsolja nekem, hogy nézzem meg a naptárát az Outlookban, és jelöljem be, mikor szeretnék vele beszélni. „Nem megy” – válaszolom neki, pedig munkaügyben is lenne miről eszmét cserélni. A patió az épület pinceszintjén nyitja ki a teret, feltartott fejjel nézem a felhőket a tavaszi világoskék égen, mintha betonfalú börtön udvarán álló rab lennék. „Jó ez a kis udvar, itt egyszerre vagyok bent a munkahelyen és kint a szabadban” – mondom neki, Noam nem válaszol.
Még nincs purim, de már tart a purimi időszak, Rafi iskolájában a gyerekek hajléktalanoknak csomagolnak ételt. Ez a misloah manot, a purimi ételajándékozás, a cukorfüggő izraeli gyerekek kedvenc szokása, amikor három nap alatt egy hónapnyi édességet lehet zabálni, csak azért, mert ünnep van. Délután az Ofek iskolában ülünk Rafival a bemutató-órán, a tíz gyerek mellett egy-egy szülő ül. Vegyes a társaság, kipások és szekulárisok, a tanár felismer mint kollégáját, odaköszön a tábla mellől. A homlokába csúszó kipáját folyton hátra kell igazítania, hiába, ő is okostojás, mignon-pólós Robin Williams a Holt költők társaságából. Hullámzó hangerővel, lelkesen magyaráz, alig várom, hogy fölálljon az asztalra. „Mavohim ve-drakonim” a tantárgy neve, labirintusok és sárkányok, most éppen törpéset játszunk, vagyis minden gyerek és szülő egy-egy törpe, akik a vár nagytermében ülnek a hosszú asztalok körül, amikor egyikük kinéz a folyosóra és észreveszi, hogy négykézláb közlekedő csontvázak bekerítették az egyetlen kijáratot. Egyenként bemondjuk, hogyan reagál erre a törpénk, vagyis mi magunk, és a kialakuló helyzetet a tanár felrajzolja a táblára. Körbenézek a szülőkön, és azon gondolkodom, ki látja még rajtam kívül a táblán Beeri kibuc ebédlőjét október hetedikén. Nem látok a fejekbe, ezért ez nem derül ki.
Kedden leszakad az ég, hatalmas cseppekben zuhog az eső. Otthonról dolgozom a fűtőszálas melegítő mellett, amikor elmegy az áram, de tíz perc múlva visszajön. Szerencse, hogy betonból van fölöttem a tető, a penész ugyan esz minket, de legalább nem ázunk. Szerdára kisüt végre a Nap. A suli kerítésénél várok Rafira délután fél háromkor, 12 éves kiskamaszok rajzanak ki az utcára csoportosan pizsamában. Abban a hitben éltem, hogy csak a mi tanárnőnk ragadt le az óvodában, erre kiderül, hogy az egész elemi iskola az elsőtől a hatodik osztályig pizsamázik. Vajon a tanárok és tanárnők is? Nem fogom megtudni, mert a nem pizsamás fiam sürget, hogy induljunk, nincs idő az ácsorgásra, mert vészesen fogy a délután, amit a Minecraftot játszó tinédzserek bámulásával lehet a legjobban eltölteni. Ha pizsama, hát pizsama, már megint valami, amit a partvonalon túlról nézek. A kisgyermekkort kitolják, amíg lehet, aztán észrevétlenül egyik napról a másikra felnőttek lesznek az izraeli gyerekekből, ha lélekben nem is, de testben biztosan, hogy el lehessen vinni őket csokiért katonának.
Csütörtök este fél nyolckor a 99 éves rokonom ágyánál állok a Saare Cedek kórház belosztályán a nyolcadik emeleten. A mellkasa szédült tempóban jár föl-alá, nem szenved, de nincsen magánál. Nem is merek ránézni, így védekezem, mert ez már a halál. Fél órát ücsörgök az ablak mellé tolt széken, közben a filippinó gondozónő összefoglalja az utolsó pár napot. Egy óra múlva, otthon kapom a hírt a lányától, hogy Éva néni meghalt. Amerikából is várnak hozzátartozókat, ezért elhalasztják a temetést péntekről vasárnapra, pár nap haladék az élőknek. Purimi temetés: az izraeli magyarok élete egy metaforába sűrítve.
